A klasszikus Marvel halála

- Gondolatok arról, miként alakult a klasszikus értelemben vett MCU

mágiától roskadozó, szerepeket felcserélő univerzummá. -

MINDENHATÓ, SAJÁT ELMONDÁSA SZERINT JÓT AKAR AZ EMBERISÉGNEK, ennek az az ára, hogy feláldozza a saját gyermekét, hívei Atyának szólítják, gyakran emlegeti a „kegyelem” szót, a kezében van a tér, az idő, az erő és a valóság, és ha úgy akarja, egyik pillanatról a másikra eltűnteti a népesség felét. Hogy kiről van szó? Nem, nem a Biblia Istenéről, hanem Thanosról, a Marvel-moziuniverzum legnagyobb gonosztevőjéről. De ne szaladjunk ennyire előre.

    A Stan Lee fejéből kipattant szuperhősök az első Vasember film óta tekervényes utat jártak be a mozivásznon, arról nem is beszélve, hogy az újabb és újabb adaptációkkal egyre bővült a gárda.

  Ami azonban szuperfejlett haditechnikával, kémiai anyagokkal vagy laboratóriumi véletlenekkel indult, az mágiával, agykontrollal, és testbe költöztetett mesterséges intelligenciával végződött. Ezzel együtt pedig a klasszikus Marvel halálával.

SÁRA FALUJA - novella

Az erdő szélére magányos vadgalamb költözött.
    Egy terebélyes tölgyfa ágán kezdett fészket rakni, napról napra hordta össze a gallyakat, mohadarabokat és puha tűleveleket aprócska otthonához. Hangtalanul éldegélt a lombkoronák között, az erdő többi madara nem merészkedett a közelébe, érkezésének híre azonban csőrről csőrre járt. Egyedül a szalakóta, a madarak királya röppent a tölgyfára.
    – Hát te mit készítesz itt egymagadban? – kérdezte tőle egyik nap, mikor az éppen leszállt a fészkénél.
    – Csak az otthonomat – felelte szelíden a galamb.
    – Egyedül vagy? Nincs párod? – faggatta tovább a szalakóta, és hosszú léptekkel körbejárta a félkész fészket.
    – Egyedül. – A galamb lesütötte a szemeit, úgy tűrte, hogy a másik megcsodálja fényes, szürke tollait.
   – Nem vagyok meglepve. Ne is haragudj, nem rosszindulatból mondom, de jobb, ha tőlem, a madarak királyától hallod: egy ilyen színtelen teremtésnek, mint te, nincs túl sok esélye ebben a csodálatos erdőben. Itt azok találnak párra, akik díszesek, akik a legszebbek. –  Mikor a galamb egy szót se felelt, csak döbbenten borzolta a tollait, a szalakóta széttárta a szárnyait. Élénk színe beitta a napsugarakat. – Szeretném, ha nem rontanád el ezt az erdőt. Holnap reggelre ne lássalak itt!
    A szegény vadgalamb azt se tudta, mihez kezdjen, merre induljon. Kétségbeesetten várta a hajnalt, és azt, hogy mit hoz. Éppen hogy felkelt a nap, a szarka, az erdő hírnöke röppent el a fészke fölött, és azt kiáltozta:
    – Oda van a király!
    A vadgalamb felszállt, röptében érte utol a szarkát.
    – Mit beszélsz? – kérdezte tőle.
   – Fogságban a király, éjjel elkapta a madarász! A feleségének gyűjti az erdő legszebbjeit, kalitkába zárja, és többé nem ereszti el őket!

 

(a novella az ugrás után folytatódik)