EZ EGY KEMÉNY, DE HÁLÁS TÖRTÉNET
"Akarsz látni gonosz embert? Egyszerű: csinálj egy átlagos emberből minden képzeletét felülmúlóan sikereset, és nézd meg, mennyire lesz jó, ha megtehet bármit, amit akar."
Ha egyetlen szóval kellene összefoglalnom Min Jin Lee Pacsinkóját, az a döntéskövetkezmény lenne. Ha többel, akkor pedig ez: „…ha leesik a fa délre vagy északra, amely helyre leesik a fa, ott marad.” (Prédikátor könyve 5:3b)
Ez az 544 oldalon keresztül taglalt családregény 57 év történését dolgozza fel négy generáció és a hozzájuk valamilyen úton-módon kapcsolódó mindenféle emberek életét bemutatva. Úgy is mondhatnánk, hogy ez egy családfa-regény egyetlen vastag törzzsel és megszámlálhatatlanul sok ágacskával, melyek mindegyike egy-egy saját életút személyes mélységekkel és magasságokkal.
Az olvasó emberek egyik nagy luxusa kétségkívül az, hogy a sajátjuk mellett számtalan életet leélhetnek, tanulva mások hibáiból – ezt a néha örömteli, néha könnyfakasztóan fájdalmas, néha gyomorforgatóan gusztustalan élményt abszolút hozta nekem Szundzsa története, éppen ezért, aki a világ borzalmaitól való menekülés végett vágna bele ezen regény olvasásába, az inkább ne is fáradjon… A hírek bármilyen sötét árnyai alatt vagyunk ugyanis kénytelenek élni a mindennapjainkat, annyira egészen biztosan nem rossz a sorsunk, mint a világháborúk idején Japánban élő koreai migránsoknak. Aki viszont nekiveselkedik és átverekszi magát a
Pacsinkón, az valószínűleg talál majd magának egy-két tanulságot, amit magával vihet. Vagy nem. És ez az olvasás másik luxusa. Számomra azért volt pár tű ebben a sok-sok-sokfejezetnyi szénakazalban, lássuk most ezeket, spoiler nélkül.
 |
| Hanszu és Szundzsa az Apple+ sorozatban |
A döntéskövetkezményre visszatérve a legfőbb konklúzió talán az, hogy egyetlen fiatalkori döntés képes az ember egész hátralevő életét meghatározni vagy az addigitól teljesen eltérő irányba fordítani. A Pacsinkó egyik központi szereplője egy koreai halászember imádva szeretett lánya, Szundzsa, aki 17 éves korában találkozik Ko Hanszuval, a nála kétszer idősebb, gazdag kereskedővel, és kettejük kapcsolata az a mag, amiből azután a cselekmény szirmokat bont, de nem teljesen úgy, ahogy azt elsőre gondolnánk. Az emberi mivolt, szív, romlottság és jóság olyan keverékét önti a nyakunkba az írónő, hogy néha szabályosan beleszédültem. Képes volt úgy szőni a szálakat, hogy például Hanszut, akit az elején még gyűlöltem és aljas, gerinctelen takonyarcnak tartottam, a végére annyira megszerettem, hogy a Szundzsához intézett egyik utolsó mondata még mindig eszembe szokott jutni, úgy szíven ütött. Egyszerűen azon kaptam magam, hogy hoppá, lepke lett a hernyóból – igaz, nem pillangó, hanem csak lepke, mondjuk egy moly, de azért valamiféle lepke lett a hernyó helyett, és talán ez a lényeg. Aztán ott van még Pek Iszak lelkész, aki mintha szándékosan Ko Hanszu ellenpólusa lenne, és olyan a karaktere, mint valami hűs balzsam egy égő sebre. Kifejezetten tetszett, ahogyan Min Jin Lee a kereszténységet bemutatta rajta keresztül, hogy sok kortárs íróval szemben vette a bátorságot, és Istent, Jézus Krisztust nem valamiféle bigott, jóságos szerepben tetszelgő, de közben végletekig elnyomó szekta bálványaként ábrázolta, hanem egészségesen, normálisan, sőt, kifejezetten pozitívan.
„Iszak nem szerette volna, ha Szundzsa ilyen szándékkal fordul Istenhez. Az Isten iránti szeretet, gondolta, szívből kell, hogy fakadjon, nem a büntetéstől való félelemből.”
Bizton állíthatom: Pek Iszak az egyik legnagyobb green flag eddigi szóból szőtt férfikaraktereim közül, és azt kívánom, bárcsak minél több olyan ember lenne a világon, mint ő! És ott van még Noa, Szundzsa fia, akiről nem lehet spoiler nélkül írni, de… nos, ouch.
Ez a történet kiveri az emberből a naivitást. Nem kitessékeli, nem leültet beszélgetni, hogy figyelj, ne legyél naiv, nem az van ám, hogy mindenki jóindulatú. Nem. Kiveri. Burkolatlanul, többnyire visszataszító kendőzetlenséggel tárja elénk azokat a dolgokat, amikről Jézus például azt mondja, hogy a szívből származnak, és mocskossá tesznek. (Éppen emiatt mindenképpen ajánlok bizonyos életkort és érettséget az olvasáshoz, tizennyolc éven alulinak biztosan nem adnám a kezébe.) Annyiféle élettel és sorssal találkozunk olvasás közben, hogy kicsit olyan, mint egy tömött bálteremben ide-oda forgolódni és minden második vendéggel kezet rázni small talk közben – merthogy sok karakterrel csak ennyi időt töltünk együtt, egy-egy fejezetet csupán, vagy még annyit se, azután az események pörögnek is tovább, néhány esetben feloldozás nélkül, az ember meg csak pislog, hogy eskusmi, what…?
Na és akkor mi a frász is az a pacsinkó? Hát ezt sokáig én se értettem, nagyjából a könyv második feléig, aztán kiderül, hogy egy Japánban igen közkedvelt szerencsejátékgép, amihez nem árt némi… gondolnátok? Szerencse. Tulajdonképpen ide fut ki az egész történet, legalábbis Min Jin Lee célja egyértelműen ez volt: az élet olyan, mint a pacsinkó, hogy mindenki játssza, de csak néhányaknak jön be igazán.
„[…] csak néhány nyertes lehet a sok vesztes mellett, ez a szabály.
De az emberek mégis játszottak, mert remélték, hogy ők lesznek a szerencsések.”
Én egyszerűen csak köszönöm, hogy olvashattam ezt a könyvet.
