.jpg)
Az
erdő szélére magányos vadgalamb költözött.
Egy terebélyes tölgyfa ágán kezdett fészket rakni, napról napra hordta össze a gallyakat, mohadarabokat és puha tűleveleket aprócska otthonához. Hangtalanul éldegélt a lombkoronák között, az erdő többi madara nem merészkedett a közelébe, érkezésének híre azonban csőrről csőrre járt. Egyedül a szalakóta, a madarak királya röppent a tölgyfára.
– Hát te mit készítesz itt egymagadban? – kérdezte tőle egyik nap, mikor az éppen leszállt a fészkénél.
– Csak az otthonomat – felelte szelíden a galamb.
– Egyedül vagy? Nincs párod? – faggatta tovább a szalakóta, és hosszú léptekkel körbejárta a félkész fészket.
– Egyedül. – A galamb lesütötte a szemeit, úgy tűrte, hogy a másik megcsodálja fényes, szürke tollait.
– Nem vagyok meglepve. Ne is haragudj, nem rosszindulatból mondom, de jobb, ha tőlem, a madarak királyától hallod: egy ilyen színtelen teremtésnek, mint te, nincs túl sok esélye ebben a csodálatos erdőben. Itt azok találnak párra, akik díszesek, akik a legszebbek. – Mikor a galamb egy szót se felelt, csak döbbenten borzolta a tollait, a szalakóta széttárta a szárnyait. Élénk színe beitta a napsugarakat. – Szeretném, ha nem rontanád el ezt az erdőt. Holnap reggelre ne lássalak itt!
A szegény vadgalamb azt se tudta, mihez kezdjen, merre induljon. Kétségbeesetten várta a hajnalt, és azt, hogy mit hoz. Éppen hogy felkelt a nap, a szarka, az erdő hírnöke röppent el a fészke fölött, és azt kiáltozta:
– Oda van a király!
A vadgalamb felszállt, röptében érte utol a szarkát.
– Mit beszélsz? – kérdezte tőle.
– Fogságban a király, éjjel elkapta a madarász! A feleségének gyűjti az erdő legszebbjeit, kalitkába zárja, és többé nem ereszti el őket!
Egy terebélyes tölgyfa ágán kezdett fészket rakni, napról napra hordta össze a gallyakat, mohadarabokat és puha tűleveleket aprócska otthonához. Hangtalanul éldegélt a lombkoronák között, az erdő többi madara nem merészkedett a közelébe, érkezésének híre azonban csőrről csőrre járt. Egyedül a szalakóta, a madarak királya röppent a tölgyfára.
– Hát te mit készítesz itt egymagadban? – kérdezte tőle egyik nap, mikor az éppen leszállt a fészkénél.
– Csak az otthonomat – felelte szelíden a galamb.
– Egyedül vagy? Nincs párod? – faggatta tovább a szalakóta, és hosszú léptekkel körbejárta a félkész fészket.
– Egyedül. – A galamb lesütötte a szemeit, úgy tűrte, hogy a másik megcsodálja fényes, szürke tollait.
– Nem vagyok meglepve. Ne is haragudj, nem rosszindulatból mondom, de jobb, ha tőlem, a madarak királyától hallod: egy ilyen színtelen teremtésnek, mint te, nincs túl sok esélye ebben a csodálatos erdőben. Itt azok találnak párra, akik díszesek, akik a legszebbek. – Mikor a galamb egy szót se felelt, csak döbbenten borzolta a tollait, a szalakóta széttárta a szárnyait. Élénk színe beitta a napsugarakat. – Szeretném, ha nem rontanád el ezt az erdőt. Holnap reggelre ne lássalak itt!
A szegény vadgalamb azt se tudta, mihez kezdjen, merre induljon. Kétségbeesetten várta a hajnalt, és azt, hogy mit hoz. Éppen hogy felkelt a nap, a szarka, az erdő hírnöke röppent el a fészke fölött, és azt kiáltozta:
– Oda van a király!
A vadgalamb felszállt, röptében érte utol a szarkát.
– Mit beszélsz? – kérdezte tőle.
– Fogságban a király, éjjel elkapta a madarász! A feleségének gyűjti az erdő legszebbjeit, kalitkába zárja, és többé nem ereszti el őket!
***
Erdély, 1896 tele
Panaszosan, halkan csobogott a Nyikó a
nagy hegyek között, jégkérgén átütött az éjszaka. Csontig hatolt a hideg,
befúrta magát a természet ölébe, és ami csak kezet fogott vele, mozdulatlanná
dermedt. Elhalt az egész völgy, csak a vékonyka folyó vonszolta magát egyre
előre, mintha halaszthatatlan dolga lenne odalent, a völgyben.A Nyikó hókérges partján két alak lépdelt: távolról azt hihettük volna, káprázik a szemünk, és köveket látunk sétálni. Pedig két ember volt az, egy felnőtt és egy gyerek. Együtt botladoztak, a kegyetlen hideg marta a lábukat, égett tőle a bőrük, még úgy is, hogy alig látszott ki belőlük valami. A hegyek felől jöttek, gyalogszerrel, és úgy tűnt, már nem bírják sokáig. A gyerek meg-megbotlott, de a felnőtt fogta erősen a kezét, húzta magával. Ilyen volt a székelyföldi cudar tél. Aki elesett, többet nem kelt fel. Araszoltak hát előre ketten, az ember egyik tenyere a gyerekhez, a másik rongyokba bugyolált kalitkához volt odafagyva. Látta a távolban a kis falu fényeit, ez tartotta benne a lelket. Ott megpihennek, megmelegszenek, talán le is telepszenek. Az öregnek – mert öreg volt – átfutott a fején, ami át szokott azoknak, akik a végkimerülés határán állnak: jó lesz nekik akár egy barlang is, csak éljék túl az éjszakát.
Az életet csűrő-csavaró szeszélyes sors fintora, hogy mikor jót várunk tőle, rosszal szolgál, és mikor rosszra számítunk, ölünkbe ejti a jót. Így tett az öreggel és a gyerekkel is. A faluba se kellett beérniük, elhagyatott kalyiba várta őket a tisztás szélén.
Sötét volt benne, a holdfényben látszott, milyen ütött-kopott és poros, de épek voltak az ablakai, a korhadt ajtó könnyen nyílt. Odabent is vacogtató volt a hideg, de nem annyira, mint odakinn. Az öreg lefejtette elgémberedett ujjait a kalitkáról, óvatosan a fal mellé állította, aztán letekerte róla a rongyokat, és megágyazott velük a sarokban. A gyerek lerogyott a szedett-vedett ágyra, összehúzta magát, mint a kóbor macskák, és abban a szent minutumban álomba is szenderült. Olyan kimerült volt, amilyen kimerültnek egyetlen tízévesnek se szabadna lennie. Az öreg levette magáról az egyik kabátját, állig betakargatta vele a gyereket, aztán a tenyereit dörzsölgetve a kalitka felé fordult. Öt galamb turbékolt egymáshoz bújva, mindegyik a tollait borzolta, szemüket félig lecsukva tűrték a hideget.
Meleget köll csinálni, gondolta az öreg, és mikor úgy látta, most sehogy sem fog meleget csinálni, lekuporodott a kalitka mellé, és átadta magát a nyugtalan éjszakának.
Másnap, mikor a völgy szűz hava a hajnal fényeiben ázott, meglátszottak a falu kéményeiből ég felé törő füstcsíkok. Az égő fa szaga bekúszott a jéghideg viskóba is. Erre ébredt az öreg és a gyerek. Szinte egyszerre nyitották ki a szemüket, mindketten rácsodálkoztak a másikra, szótlanul örültek neki, hogy élnek. És a galambok is éltek, egy sem fagyott meg. A fehéredő fényben már látszott, hogy az öreg mellett kisleány van: ahogy felállt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, hosszú, gesztenyebarna haja kibújt szoros sapkája alól, és ráomlott a két kicsi vállára. Úgy remegett az egész teste a hidegben, mint a nyárfalevél, úgyhogy az öreg is lábra állt. Neki talán még nehezebb volt, mint a gyereknek, de megerőltette idős csontjait, és a galambok felé biccentett.
– Vegyázz rájuk – utasította a kislányt.
– Kend elmén? – így a gyerek, és már indult is a kalitka felé.
– Fáér’.
És így lett, hogy a falusiak megtudták: új lakók érkeztek közéjük. Pedig nem lakók voltak azok, hanem menekültek: négy riadt szempár, néhány öltöző szakadtas ruha, két éhes gyomor, egy kalitka galamb.
Az öreg fáradhatatlanul tette, amit két vén keze bírt. A gyerek ott segített neki, ahol tudott. Küzdöttek a téllel, befoltozták a kalyiba repedéseit, és ami másnak már nem kellett, abból szegényesen ugyan, de berendezték az otthonukat. Kemencét tapasztottak, néhány lábosukat a falra akasztották, még a kerítést is lekenték olajjal. Úgy tűnt, a viskó befogadta őket, még a galamboknak is jutott hely – mire kitavaszodott, a porta kigazolt kertjében nagyobbacska, fadarabokból eszkábált dúcot kaptak. Tetszett az erdő szélének a magának való öregember, a kisleány és a madaraik.
De a falusiaknak nem tetszettek. Nem tudtak róluk semmit, nem értették őket, azok ketten nem jártak közéjük, csak néha az öreg, mert a gyomra rákényszerítette, hogy munkákat vállaljon itt-ott. Alig néhány asszony akadt, aki hazafelé málét nyomott a kezébe, hogy egye meg. Ő meg vitte a gyereknek.
A gyerek pedig cseperedett, nődögélt, otthon élt a kalyibában, úgy viselkedett, mint a fiatalasszonyok. Pedig nemhogy asszony nem volt, felnőtt se, mégis mosta a ruhákat, megfőzte a kevéske vacsorát, kisöpört, szellőztetett, ősszel diót és kökényt gyűjtött, még fát is hasogatott, ha úgy adódott. Az öreg persze kitanította rá, hogyan kell a galambokkal bánni. Iskolába, emberek közé nem engedte soha. Ha a leány menni akart, azt mondta neki, itthon vigyázzon a házra.
– Emígyen, ni! – adta neki mindig a madarakat, amik az idegen kézben először megmerevedtek, aztán megszelídültek.
A kisleány értett hozzájuk. Búgta ő is a nyelvüket, mint az öreg. Mellettük nem volt annyira magányos.
– Apó, tán mink is gerlék vagyunk valameddig – mondta, és óvatosan simogatta a kicsi, tollas fejeket.
Apó nem válaszolt, csak mosolygott a galambokra és a gyerekre. Kicsi, üvegszerű szeme sarkából mély barázdák futottak a füle tövéig. Bármi is történt velük azelőtt, hogy a Nyikó partján rájuk találtunk, soha nem beszéltek róla. Egyébként se beszéltek sokat, a csend nyelvén is megértették egymást. A madarakkal viszont annál többet csevegtek, azok nem hallották, hanem érezték, amit mondtak nekik. Velük foglalkoztak a legszívesebben: táplálták, takarították, ápolták őket – a galambok pedig úgy hálálták meg a nagy odaadást, hogy egyre többen lettek. Alkonyatkor, mikor a fény lágyulni és a nyári hőség lankadni kezdett, egészen életre keltek: ide-oda röpködtek a levegőben, fehér hasuk kirítt a mélyszínű égboltból.
Szélesre tárt szárnyakkal, hangtalanul köröztek a falu fölött, így vitték az öreg hírét az embereknek. A falusiak csípőre tett kézzel, hunyorogva pillantottak fel az égre, legalább volt egy kis indokuk végre, hogy kiegyenesítsék kapálásban és gazolásban meggörnyedt gerincüket.
Egy asszony, aki a piactér mellett élt egy szép házban, a teraszról figyelte a szél tenyerén táncoló galambokat. Ült odakint a karosszékben, a lábai betakarva, fehér bőre, mint a porcelán, csillogott. Megbabonázva nézte az eget – olyannyira belefeledkezett a látványba, hogy fakó színű ajkai szétnyíltak, az arca megnyúlt. Gyönyörködött a mozdulataikban. Mellette, a teraszkorláton, széles ketrecben pihent néhány saját galambja. Az volt a szokása, hogy estefelé, ha elhűlt a tea, amit Gábor, a férje hozott ki neki, az ölébe vett egy-egy madarat, és simogatta, csókolgatta, kényeztette, mintha gyermeke lenne. Úgy bánt velük, ahogy egyetlen fiával, Gézával pelenkás korában. Rendesen meg is szenvedte, mikor az egyik galambját elhullva találta a kalitka alján. Sírt, zokogott az asszony. Se gyermeke, se férje nem tudta vigasztalni.
– Babbás madárkám – szipogta, és halálra rémült, mikor azt látta, hogy a többi is betegeskedik.
Kelemen Gábor nem viselhette el, hogy szenved a felesége. Ujjait tördelve járt ide-oda a porta széles udvarán, aztán csípőre tett kézzel figyelte ő is a cikázó galambsereget, ahogy elindulnak és visszatérnek dúcaikhoz. Ötlete támadt. A válla fölött pillantott hátra halovány színű feleségére, aki úgy kókadozott a karosszékben, mintha virág lenne, mit elfelejtettek locsolni. Kelemen Gábor úgy gondolta, a Jóisten csakugyan elfelejtette az ő feleségét, már nem locsolta az élet vizével, ő pedig száradt. Napról napra, óráról órára. Nem hagyhatta, hogy az asszony bajára még nagyobb szomorúság jöjjön, így hát másnap kora reggel csizmát húzott, és lóra pattant.
A falu széle felé indulva érezte a hátán az emberek tekintetét: No, mér megyen a Kelemen a falu szélére? Tán csak nem…? Kelemen Gábor pedig ment egészen a kalyibáig, nem törődött a rosszmájú bámészkodókkal. Kikötötte a lovát, bekopogott.
– Adjisten! – kiáltotta.
Nem kellett soká várnia, nyílt is az ajtó: az öregember cserzett képe jelent meg a résben, a bőre még nedves volt a reggeli mosdástól, sárgás bajszán vízcseppek csillogtak. A két szemébe beleült a döbbenet, nem tudta mire vélni, miért jön hozzá látogatóba ilyen módos úr.
– Adjon – felelte alázatosan, és zavarában a fejét is meghajtotta. Szégyellte aprócska otthonát, pedig nem volt abban semmi, amit szégyellni kellett volna. Gyorsan elpillantott az úr válla fölött, nem jön-e a kert végéből a kisleány. De szerencsére nem jött.
– Megbocsássun, hogy így kendre török, aztán még a hajnal is csak hasad – így Kelemen Gábor –, de galambot vennék magátúl, bátya.
Az öregember nagyra meresztette a szemeit, úgy nézett a vendégre.
– Galambot? Mink nem áruljuke a galambot.
–
Gondoltam én, hogy így vagyon, de bízzon ide, egyszersmind jó’ megfizessem azt.
Beteges odahaza a fejérnép, annak köll.
– Ejj, nem levösnek valóak ezek. Ízük nincsen nekik, oszt rágósak is, mint a csiriz.
– Nem úgy! Az asszon beteg. – Kelemen levette durva fekete hajáról a kalapját, és odaszorította a mellkasához. Ez se volt beszédes, de nem akart üres kézzel hazatérni. Meg kellett győznie az öreget. – Néhány íve mán, hogy le’sett a lórúl, tudja, kend. Azóta nem jár. Van nekünk egyetlen fiunk, az most épp a portán vagyon, de egyíbkint alig, a városba járkál el dandározni. Oszt az asszon busul, egy öröme neki a galamb. Vagyon neki pár darab, oszt most hullanak, nem tuggyuk mink, mi a bajuk nekik. Ha vinnék nekie néhányat, biz’ felvidulna!
Az öreg csak hümmögött, irult-pirult az arca, azt se tudta, hova tegye a pillantását. Sehogy se akaródzott neki, hogy akár csak egyet is eladjon babusgatott madarai közül, ugyanakkor mélyen osztozott az asszony fájdalmában. Azt még csak-csak elviselte volna, ha nem képes járni, de hogy a galambjainak valami baja essen! Abba biztos, hogy szörnyet is hal.
– Asztán ahhoz mit szólna kend, ha meggyavitnám azokat a röppentyűket? – kérdezte.
Kelemen Gábor elgondolkodott. Értette a dolgot.
– Tud-é ahhoz? Mer’ ha igen, hát gyüjjün ezzibe!
– Próbát teszök véle – felelte az öreg, és hitt magában, hogy át fogja látni, mi a baja Kelemenék beteg galambjainak. – Térjen uram, haza, oszt én is megyek hamarba. Ösmerem a kendék portáját, hogy hol s merre vagyon.
Az uraság visszabiggyesztette a kalapját a fejére, aztán kezet nyújtott az öregnek.
– Kelemen Gábor, tisztelettel.
– Szabó Pista – csapott az bele, és nem mert a másik szemébe nézni.
Miután az ajtó bezáródott, Szabó Pista befordult a szobába. Alig látott valamit a félhomályban. Kellett hozzá egy kis idő, hogy a szemei hozzászokjanak a fényviszonyokhoz, rögtön utána neki is látott, hogy előkeresse a gyógyfüveit, amiket a galambok eleségébe szokott keverni. Egy tálba forrásvizet is öntött, amivel itatta őket. Ha a galamb jól evett és ivott, egészséges volt. Éppen magára öltötte könnyű mellényét, mikor a gyerek belépett a szobába.
Mióta nem találkoztunk vele, nagyot nőtt, egész kis hölgy lett belőle. Karcsú volt, magas, sötét szemű, a haja fényes. A ruhája szegényes, fakó és elhasznált, de a tekintete annál értelmesebb.
– Hová menn az Apó? – érdeklődött, miközben leporolta a szoknyájáról a madarak pihetollait. – Tán csak nem megin’ munkát kapott?
– Úgy van. Megyök, mer’ döglődnek a Kelemenék galambjai. Engem hítt.
– Kelemenék – csodálkozott a lány –, há azok meg kik?
– Árté nagyurak.
– Nagyurak! Apóka, jehetök kenddel ugyé? Értem én is a gerléket!
Szabó Pista a csizmáját húzta, úgy rázta a fejét.
– No, nem, nem. A mi gerléinknek kellösz itt a portán. Maradol. – Mikor látta, mennyire elszontyolodik a lány, két kérges tenyerébe fogta az arcát, és dohos csókot nyomott a homlokára. – Mondom, na. Ne bucsálódjál. Itthon kellösz.
A lányt ez nem vigasztalta, de értelmes volt, felfogta a dolgot. A kapualjban állt, onnan figyelte az öreg egyre távolodó, sántikáló alakját. Már nagylány volt, de még mindig nem engedte neki, hogy emberek közé menjen. Csak az erdő felé eresztette szabadon, csak a fák között, a Nyikó partján bóklászhatott, amerre nem jártak a falusiak. Bár Apó nem mondta neki, tudta ő magától is, miért vigyáz rá ennyire: nem akarta, hogy meglássa valami legény, és belészeressen – onnantól kezdve Apó egyedül maradna.
– Maj’ megmondom én nekie, hogy nem hagyom itten a portán egyedül akkor se, ha békötik a fejem – suttogta maga elé, aztán befordult a kapuból, és könnyű léptekkel sietett is vissza a galambokhoz.
Mindeközben Szabó Pista egyre beljebb ért a faluba, néhány forduló után már látta a távolból a Kelemenék csinos házát. Aki gyanakodva ráköszönt, annak szívélyesen kiáltott vissza, közben erősen szorította a gyógyfüveit, és vigyázott a forrásvízre, nehogy kiloccsanjon. Kémlelte az eget is, de csak néhány szarkát látott az erdőszéli tölgyek egyik ágáról a másikra röppenni, a galambok még a ketrecekben pihentek. Szabó Pista odaballagott a keményfából faragott, olajos székelykapuhoz, és kopogott. Eltelt néhány perc, mire kinyílt. Kelemen Gábor állt előtte, egyből be is invitálta a kertbe.
– Hától vannak a jószágok, bátyám – mutatott rögtön az istálló felé. – Az asszon maga mellett tartotta őket a téraszun, de rí a szíve, hogy pusztulnak. Reggölre még egy megdöglött. Nem bírja nézni őket, tudja-e.
Szabó Pista csak bólogatott szaporán, úgy válaszolt. Égtek az ujjai, annyira vágyott rá, hogy segíthessen a beteg galambokon. Amint beléptek a dohos istállóba, azonnal tudta is, mi a fő probléma.
– Friss levegő köll ezeknek – mondta, és szenvedélyesen rázta a mutatóujját.
Nem telt sok időbe, hogy rájöjjön, miért betegek a madarak. Kelemenék istállója párás volt, amit az öreg nem is értett, hiszen a szénának és szalmának se tett jót a nedvesség – éppen úgy a galamboknak sem. Kikezdte a tollaikat, begyulladt tőle a bőrük, kisebesedett, a sebek pedig elfertőződtek. Ezért hullottak el. Szabó Pista gyorsan tudtára is adta a gazdának, amit tudott.
– A keservit neki! – csattant fel Kelemen Gábor, és újra lekapta a fejéről fekete kalapját. – Aszt van-e erre gyógymódja, bátya?
– Monntam: friss levegő. Van otthun kencs, holnap elhozok bélőle, avval békennjük a sebeiket. Híjja a fiát, oszt’ horgyuk ki a jószágot kalyitkában a levegőre!
Úgy is tettek. Kelemen Gábor elszaladt a fiáért, aki, mint tudjuk, éppen otthon töltötte az idejét. Városi léttől való tartózkodásának volt némi köze ahhoz, hogy az édesanyja betegeskedett. Most azonnal ment az apja után, Szabó Pistát tisztelettel köszöntötte, rendesen volt nevelve. Hárman együtt hamar kivitték az udvarra a ketreceket galambostul, mindenestül, letették őket egy terebélyes diófa alá az árnyékba. A helyet Pista választotta ki, mert ott kellemesen járt a késő nyári levegő.
– Huzat se jó nekik, megészi őket a hűs – magyarázta, miközben a tenyereit porolta a nadrágjába. Kitöltötte a vizet, bekeverte a gyógynövényeket az eleségbe, elfogadta a felkínált kupica házi pálinkát, aztán el is köszönt az uraságtól.
Természetesen nem kötötte se a Kelemen Gábor, se a Géza orrára, de feszélyezve érezte magát köztük. Míg cipőorrát bámulva hazafelé baktatott, azon gondolkodott, hogy ha ez a falu egy fa lenne, az emberek pedig mindannyian madarak, akkor a Kelemenék lennének a szalakóták, ő maga pedig bizonyosan valamiféle vadgalamb.
Másnaptól kezdve egy kerek héten át minden áldott nap elment a beteg madarakhoz, és olyan odaadással gondozta őket, mintha tulajdon gyermekei lennének. Etette, itatta az aprójószágot, kezelte a sebeiket, azok pedig egyre jobban lettek. Nem pusztult el több, és ami életben volt, úgy tűnt, mind jobban van. Kelemen Gábor olyannyira hálás volt Szabó Pistának, hogy nem győzte megköszönni a segítségét: bemutatta a feleségének, aki pedig mindenképpen vendégül akarta látni.
– Megfizessük, bátya – lelkendezett az asszony előtt. – Mennyit kér?
Szabó Pista csak a fejét rázta, hogy nem fogad el pénzt, és vendégségbe se jönne.
– Sietni köll nekem haza – szabadkozott –, otthon vár engemet a kisunokám.
– Nocsak, há’ van ottan kisunoka is! Még jobb! – csapott a hátára Kelemen. – Hozza el aztat ide, elkényezteti majd az asszon! Ha magáér nem is, há’ a gyerekér legalább!
Szabó Pista az ujjait tördelte, lesütötte a szemeit, és csak motyogott az orra alatt. Aznap, mikor Kelemenéknek erre a meghívására se igent, se nemet nem mondott, hazafelé kivételesen nem a galambok jártak az eszében, hanem a Géza. Szép szál legény volt az: erős csontú, egészséges, a két zöld szemében ott kiáltozott az egész jövő.
Az öregnek remegett a keze, ahogy belépett a viskó kis kertjébe. A lányt hátul találta: éppen egy nemrég kikelt, pelyhes fiókát tartott a markában, és szelíden beszélt hozzá. Elnézte egy kis ideig, mert nem tudta, megszólaljon-e, vagy inkább hallgasson. Végül néma maradt, de aminek be kellett következnie, be is következett néhány óra múlva, mikor az aprócska házra ráborult az este csöndje.
– Apó – szólította meg a leány halkan az öregembert –, hadd mennök végre kenddel a nagyurakhoz. Meglássa, nem lesz baj!
– Tán’ mán nem is megyök többet. Jók mán azok a gerlék – legyintett Apó.
A lány nem hagyta magát: leült az öregember mellé, és a vállára hajtotta a fejét.
– Tudom ám, mié’ marasztal annyira. Nem akarja kend, hogy vameik úrfi meglássun engemet…
Apó eltolta magától, és egyenesen a két fürkésző, esdeklő szeme közé nézett. Megsimogatta az arcát.
– Tudod-é? – kérdezte tőle ijedten és olyan mélységes fájdalommal a hangjában, hogy talán még a galambok is megérezték odakint a kertben.
– Hát. Apókám, hadd lássun meg engemet bárki, ne féjtsen! Ez az életnek a rendje, nem-é ez? Nem élhetem az életemet itten a kalyibában.
Apó nem tudott mit mondani, csak a fejét vakarta. De honnan tudta a leány…? Igaza volt mindenesetre. Nem zárhatta be őt örökre, hiszen már fiatal nő volt szinte, és az élet akkoriban gyorsan fogyott az emberek alól.
– Legyen ám – bólintott.
Másnap, a reggeli után, valóban ketten indultak el. A lány átvette Apótól a holmikat, de olyan izgatott volt, hogy néhányszor el is ejtette a gyógyfüvekkel tömött kis zsákokat. Szaporán vert a szíve, kendője a vállára csúszott, a szemeivel csak úgy falta a külvilágot. Tetszett neki a poros földút, rácsodálkozott a palotának tűnő házakra, a díszesre munkált kapukra, beszívta a virágok édeskés illatát. Aki csak szembejött vele, azt rendesen megbámulta – de azok is őt. Ránéztek, aztán az öregre, de rögtön utána visszakapták a pillantásukat a lányra. A sokadik ilyen után az elpirult, nem tudta mire vélni ezt a nagy érdeklődést. Tán Apó okkal féltett engem, gondolta, és engedte, hogy az ajkán végigragyogjon a mosoly.
Kelemenék portájától a lélegzete is elakadt: igazi kastélynak tűnt az az ő viskójukhoz képest. Persze szerette ő az otthonukat, de ezt a házat mintha tündérek rajzolták volna. Az uraság nyitotta ki a kaput, köszöntötte Szabó Pistát, aztán a leányra siklott a pillantása. Ugyanolyan elszántan nézte, mint a többi ember a faluban.
– Ez itten az unokám – szólt közbe halkan a Pista, és a szemébe húzta a kalapját.
– Gyüjjenek! – fordult ki az ajtóból Kelemen Gábor, és úgy kellett parancsolnia magának, hogy ne bámulja olyan udvariatlanul a lányt. – Öröm, hogy elgyüttél – mondta neki semmilyen hangon, miközben megindultak hátra, a diófa alá. – Hogy hínnak?
– Jánosik Sára – felelte az halkan, remegve. Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy idegen emberrel beszélt.
– No, Sára, oda köll vinnem tégedet az asszonhoz, rám parancsolt. Van ottan egy kis setemény.
Sára Apóra pillantott, aki rosszallóan ugyan, de bólintott. Még mindig rémület ült a szemeiben, így a lány, hogy megnyugtassa, lopva megérintette elsárgult ingujját. Aztán nem bírt tovább magával: izgatottan megindult Kelemen Gábor után, még a porta galambjait is elfelejtette, pedig valójában azok miatt jöttek.
Kelemenné szokása szerint a teraszon üldögélt karosszékében, a fáradt fa halkan nyögdécselt alatta. Először észre se vette a férjét és a nyomában ballagó Sárát, mert egyre csak az eget kémlelte, várva, hogy feltűnjenek a galambok. Nem tudhatta, hogy Szabó Pista bezárva hagyta őket, mert nem maradt náluk senki se otthon.
Kelemen Gábor megköszörülte a torkát. Úgy tűnt, egy kicsit zavarban van a saját otthonában.
– Mária – szólította meg az asszonyt –, elgyütt a Szabó Pista unokája. Elcsaltam neked ide, hogy kokétáljatok. Sára a neve neki.
Mária lassú mozdulattal fordította a hang irányába a fejét, mintha az összes csontja ellenkezne. Erőtlen mosolyt küldött a férje felé, aztán Sárára pillantott, és ahogyan azt kell, ott is felejtette a tekintetét. Még mindig mosolygott, de a mosoly viaszként szilárdult rá a vonásaira. Újra Gáborra siklott a tekintete, aztán vissza a lányra. Végül egy kicsit feljebb tornázta magát a székben.
– Kisleányom – intett –, üljél le! Nosza, amoda, a lócára.
Sára lehajtott fejjel, feszes léptekkel sietett a lócához, aztán halkan leült, és illedelmesen elrendezte maga körül a szoknyáját. Hirtelen szégyenkezni is elfelejtett, olyan mohón itta magába a Kelemenné ruhájának látványát. Finom kézimunka volt az, színes, élénk, tarka, csodálatosan szép székely hímzésekkel. Alaposan szemügyre vette az asszonyt, de ahhoz nem volt bátorsága, hogy a szemébe nézzen. Látta rajta, hogy valamilyen betegsége van.
Miután Kelemen Gábor csókot nyomott a felesége fehér homlokára, és elindult vissza a diófa alá, Sára és Mária egy darabig csöndesen üldögéltek a teraszon.
– Hát csakugyan a tiétek-é az a szép galambsereg, ami az égre burran mindennap? – szólalt meg végre az asszony.
– Mienké – felelt halkan a lány.
– Nagyapád nagyon ért hozzájuk, ugyé?
– Ért.
– Te is?
– Én is.
Mária az ölébe ejtette a kezeit, és aprót sóhajtott. Abba az irányba fordította a fejét, amerre a saját madarai szoktak pihenni a kalitkában. Most üres volt a helyük, csak a leány ült a korlát alatt a párnázott lócán, amit a Gézával hozatott neki. Nem tudta, mivel oldhatná Sára zavarát, úgyhogy egyszerűen megkérte, hogy meséljen a madaraikról. A múltja nem érdekelte annyira.
– Ó, be szeretem a galambjaimat! – szorította a mellére a kezét az asszony. – Mék a te kedvenced a tiéitekbűl?
Sára úgy érezte, mintha mázsás ólommal lenne bekenve a nyelve. Zavarban volt, a különös érzés megfeszülni kényszerítette izmait. Bizsergett a bőre ettől az ismeretlen, egyszerre izgalmas és rémisztő dologtól, ami a hasában kavargott azóta, hogy elhagyta a kalyibát. Ijesztő volt a világ, de nem bánta meg, hogy elindult felfedezni.
Naponta visszajárt Apóval a Kelemenék portájára, de soha nem a galambok miatt, mindig csak Kelemennével beszélgetett. És egyszer olyan csodát látott ott, amilyet azelőtt még soha. Éppen egy szelet málét tett bátortalanul a tányérjára, mikor a hosszúkás terasz végében alak tűnt fel. Ez más volt, mint Apó vagy a Kelemen Gábor. Mintha nem is ember lett volna, hanem valamiféle égi tünemény, akit az Isten magának rajzolt, és nagylelkűen letette inkább a földre, hogy mindenki más is gyönyörködhessen benne.
Sára döbbenetében még a száját is eltátotta, és mikor a fiú meglátta őt, az is ott felejtette rajta a tekintetét. Csak nézte a lányt, ezt a meglepetést az otthonában, tetőtől talpig végigmérte, aztán a szemei megállapodtak az arcán, és még azután is csak azt tanulmányozta, hogy Sára fülig pirult, és elnézett máshova.
– Édesanyám – szólalt meg a fiú –, itten vagyok.
Mária bizalmas pillantást váltott Gézával, mintha mindketten ugyan arra gondolnának, és ebből a titokból Sárát kihagyták.
– Á, ez itten a fijam – nyújtotta felé a karját, fáradt szemeibe egy kis életet lehelt a büszkeség. Géza megcsókolta a kézfejét. – Ez meg itten a Szabó Pistának az unokája.
Sára összeszedte magát, felállt a lócáról, udvariasan bemutatkozott a legénynek. Úgy érezte, furcsán vibrál a levegő a teraszon, és hirtelen nagyon meleg is lett. Mária rekedten nevetett, és ráparancsolt a fiatalokra, hogy üljenek le.
A lány összehúzta magát, ezt a mozdulatot tökéletesen eltanulta a galamboktól. Géza egyenes háttal feszített mellette, egy-egy pillanat erejéig újra és újra rácsodálkozott Sárára. Kelemenné szította a beszélgetést, igyekezett oldani a feszengést. A lány hálás volt neki a segítségért, mert biztos volt benne, hogy kiült az arcára a zavar. Nagyon vágyott vissza a biztonságos kalyibába, ahol igazán önmaga lehetett, de ugyanakkor akarta ezt a különös, új érzést is, amely pillanatok alatt fészket rakott a mellkasában.
Mire eljött az ideje annak, hogy Apóval elinduljanak haza, már nem volt olyan merev, és tetszett neki, ahogyan a hangja csengett. Úgy találta, hogy olyan hang, amilyen hangja egy leánynak van egy legény mellett. Szabó Pista alaposan meg is lepődött, mikor meglátta őket a lócán. Először ijedt, aztán borús pillantást küldött Kelemenné felé, aki csak mosolygott rá, mint az édes napfény.
– Menni köll – jelentette ki az öreg, és hogy nyomatékosítsa magát, rácsapott a combjára.
Bár nem örült neki, de onnantól kezdve Sára és Géza szinte az egész napot együtt töltötték. Először csak a teraszon Mária őrizete alatt, aztán a kertben sétálva – de az utcára soha nem mentek ki együtt.
Egyik nap, mikor Sára már nagy bátran közlekedett a Kelemenék portáján, mintha saját lányuk lenne (mert bizony eljátszott a gondolattal, hogy milyen jó dolga is lesz neki itt), arra gondolt, meglepi Gézát. Tudta, hol találja: mindig a teraszon várt rá az anyja mellett, ettek egy kis süteményt, ittak egy kis teát, azután sétáltak a kertben, egészen a góré mögé is elmerészkedtek.
A leány a házfalhoz lapulva közeledett a terasz felé, és mikor meghallotta a fiú ismerős hangját, fiatal szíve, melyet addigra körbenőttek a szerelem bimbói, nagyot dobbant.
– Ejj, édesanyám, meddig lesz ez még emígyen?
– Türelem, Géza!
– Be hát olyat kér tűlem kend, hát én nem vagyok ehhez szokva…
– Légy figyelemmel vén anyádra, fijam! Engemet boldoggá teszöl véle. Igazán megteheted értöm. Csak míg az én drága gerléim meggyavulnak.
– De hiszön jók mán azok!
– Géza, a híccázát neki!
– Ejj, édesanyám! Há’ nem tehetek én róula! Hisz’ oly rút az a jány, mint a varkosbéka!
– Vigyázzál a szájadra, te gyerek!
– Úgy van az pedig! Ejj, há’ ikrándok tőüle! Ha meglátnák ezt a várusban, biz’ isten belöknék a szakadíkba…
– Géza…
– Aszt’ azt hiszi magárúl, hogy babbás. Ejj, édesanyám, há még aszt se tuggyuk, honnét szalajtották ezeket! Úgy élnek ottan az erdő szélin, mint a…
– Most mán asztán elíg legyön!
– Nem kendnek köll véle naphosszat együtt múlatni az idejét…
Valami nagyot reccsent, de azt csak Sára hallotta. A Kelemen Géza szavai mentén meghasadt a világ. Többé nem tűnt érdekesnek, izgalmas se volt, egyetlen színtelen, hideg masszává olvadt össze. Az otthon, amely egyetlen nappal ezelőtt még hívogatta Sárát, egy csapásra ellenségessé vált. A mindenség kimutatta a foga fehérjét.
Visszafele is a házfalnak lapult, és olyan nesztelenül surrant ki a kapun, ahogy a galambok járták táncukat a levegőben. Aztán az arcába húzta a kendőjét, és futásnak eredt. Nem törődött senkivel: átfurakodott egy csapat mosni induló asszony között, majdnem elgázolta egy öreg szekeres, többen is utánakiáltottak, hogy mégis mit képzel magáról. Csak a viskónál állt meg. Ott bezárta magára az ajtót, és míg szaporán nyelte az állott levegőt, kigondolta, hogy keres valamit, amiben látja magát. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen még soha nem látta magát. Félt a találkozástól, de a kíváncsisága annál nagyobb volt. Ha csakugyan egy béka testében lakik, akkor joga van tudni.
Átkutatta az egész kalyibát, de tükörre sehol sem lelt. Akkor megértette, hogy hiába keres. Aki nem akarta, hogy az emberekkel találkozzon, minden bizonnyal azt sem akarta, hogy önmagával találkozzon. Megsemmisülve ballagott ki a kertbe, két markával erősen szorította a ruháját, úgy remegtek az ujjai. Elnézte az ütött-kopott deszkák mögött tollászkodó, kuporgó kis galambokat, aztán eltolta a reteszt, és óvatosan kivette egyiküket. Így kénytelenek voltak lenyugodni az idegei, a galambhoz nem nyúlhatott zaklatottan. Magához húzta, simogatta a fejét, csókot is hintett rá. Fekete, egyre terjedő folt volt a lelkében a gondolat, hogy őt ezek szerint soha senki nem akarja majd csókolni. A szerelem rózsatövisei szúrni, fojtogatni kezdték a szívét.
– Aszt hittem, gerle vagyon én is. Oszt’ kiderűtt, hogy béka – súgta a galambnak, és elsírta magát.
Szabó Pista így talált rá. Ott ült a ketrec tövében a kertben, körbeölelte az erdőszéli hűvös levegő, két vállán megült az alkonyat. A dúc hasa üresen kongott, a madársereg, mint sok-sok fekete kis csillag, úgy ragadt az égre. Az öreg felnyalábolta az összetört lányt a földről, bevitte a kalyibába, lefektette az ágyába, de egy szót se szólt. Ismerte már az emberi sors minden mélységét, és tudta jól, hogy az egyetlen orvos, aki mindent gyógyít, az idő. Tüzet gyújtott, letelepedett mellé, és míg pattogva csevegtek a lángok, némán figyelte az unokáját. Arra gondolt, milyen jó, hogy életben van, mert hiszen nem múlott sokon, hogy ő maga egyedül maradjon a világon.
Mintha a sors, aki – amint tudjuk – egyszer jót, egyszer rosszat szór az ember ölébe, kihallgatta volna, mit tanácskozik magában azon az estén. Nemsokára nagy tél jött, és ahogy tovább állt, vitte magával az Apót is. Hangtalanul tűnt el, csak Sára siratta, mindennap kijárt hozzá az erdő szélére, gondozta a sírját. Aztán teltek-múltak a hónapok, évekké folytak össze, kitavaszodott, nyár jött, ősz és tél, egymás után, újra és újra. Sára egyedül élt, nem járt az emberek közé, az emberek pedig nem jártak hozzá, még a Kelemenék se keresték, talán el is felejtették valamennyire. Sára körül egyre több és több lett a galamb: a madarai szépek, kövérek, egészségesek voltak, az egész falu gyönyörködött bennük.
Egyszer aztán felbolydult a környék. Furcsa kórság lopakodott a házak között. Az a hír járta, hogy Kelemenné már nem csak béna, hanem nagyon beteg is. Nem sokra rá a férje is elkapta, sőt, a Géza szintúgy. Mire ez Sára tudomására jutott, már mindhárman a föld alatt pihentek. Nem csak Kelemenék pusztultak el, hanem szinte az egész falu. Elhasználódott idősek, életerős fiatalemberek, várandós asszonyok, kisgyerekek – a himlő senkit sem kímélt, mindenkit learatott, aki az útjába került. Egyetlenegy lakó volt a Nyikó partján, akire nem tette a kezét: Jánosik Sára. Azt hihetnénk, azért, mert nem járt az emberek közé. Pedig nem ez volt az oka. Hanem mikor a himlő egy álmos, őszi hajnalon bekopogott a kis kalyiba nyikorgó ajtaján, és a leány készséggel kinyitotta neki, felismerték egymást.
Ők ketten keserves évekkel ezelőtt már megküzdöttek abban a kis hegyi faluban. Bár a kórság magával rántani a másvilágra a lányt nem tudta, a harc nyomát az arcán mégis otthagyta. Megrágta a homlokát, a szemeit, belemélyesztette a karmait az állába, az orrába. Megrémült tőle, hogy ott állt előtte, életben. Nem bántotta. Szedte inkább a sátorfáját, és elillant, olyan váratlanul, mint ahogyan megjelent.
De addigra már csak keveseket hagyott életben. Attól kezdve csupán maréknyi ember lakta a falut. Az is mind csúf, sebhelyes arcú lett.
– Ejj, nem levösnek valóak ezek. Ízük nincsen nekik, oszt rágósak is, mint a csiriz.
– Nem úgy! Az asszon beteg. – Kelemen levette durva fekete hajáról a kalapját, és odaszorította a mellkasához. Ez se volt beszédes, de nem akart üres kézzel hazatérni. Meg kellett győznie az öreget. – Néhány íve mán, hogy le’sett a lórúl, tudja, kend. Azóta nem jár. Van nekünk egyetlen fiunk, az most épp a portán vagyon, de egyíbkint alig, a városba járkál el dandározni. Oszt az asszon busul, egy öröme neki a galamb. Vagyon neki pár darab, oszt most hullanak, nem tuggyuk mink, mi a bajuk nekik. Ha vinnék nekie néhányat, biz’ felvidulna!
Az öreg csak hümmögött, irult-pirult az arca, azt se tudta, hova tegye a pillantását. Sehogy se akaródzott neki, hogy akár csak egyet is eladjon babusgatott madarai közül, ugyanakkor mélyen osztozott az asszony fájdalmában. Azt még csak-csak elviselte volna, ha nem képes járni, de hogy a galambjainak valami baja essen! Abba biztos, hogy szörnyet is hal.
– Asztán ahhoz mit szólna kend, ha meggyavitnám azokat a röppentyűket? – kérdezte.
Kelemen Gábor elgondolkodott. Értette a dolgot.
– Tud-é ahhoz? Mer’ ha igen, hát gyüjjün ezzibe!
– Próbát teszök véle – felelte az öreg, és hitt magában, hogy át fogja látni, mi a baja Kelemenék beteg galambjainak. – Térjen uram, haza, oszt én is megyek hamarba. Ösmerem a kendék portáját, hogy hol s merre vagyon.
Az uraság visszabiggyesztette a kalapját a fejére, aztán kezet nyújtott az öregnek.
– Kelemen Gábor, tisztelettel.
– Szabó Pista – csapott az bele, és nem mert a másik szemébe nézni.
Miután az ajtó bezáródott, Szabó Pista befordult a szobába. Alig látott valamit a félhomályban. Kellett hozzá egy kis idő, hogy a szemei hozzászokjanak a fényviszonyokhoz, rögtön utána neki is látott, hogy előkeresse a gyógyfüveit, amiket a galambok eleségébe szokott keverni. Egy tálba forrásvizet is öntött, amivel itatta őket. Ha a galamb jól evett és ivott, egészséges volt. Éppen magára öltötte könnyű mellényét, mikor a gyerek belépett a szobába.
Mióta nem találkoztunk vele, nagyot nőtt, egész kis hölgy lett belőle. Karcsú volt, magas, sötét szemű, a haja fényes. A ruhája szegényes, fakó és elhasznált, de a tekintete annál értelmesebb.
– Hová menn az Apó? – érdeklődött, miközben leporolta a szoknyájáról a madarak pihetollait. – Tán csak nem megin’ munkát kapott?
– Úgy van. Megyök, mer’ döglődnek a Kelemenék galambjai. Engem hítt.
– Kelemenék – csodálkozott a lány –, há azok meg kik?
– Árté nagyurak.
– Nagyurak! Apóka, jehetök kenddel ugyé? Értem én is a gerléket!
Szabó Pista a csizmáját húzta, úgy rázta a fejét.
– No, nem, nem. A mi gerléinknek kellösz itt a portán. Maradol. – Mikor látta, mennyire elszontyolodik a lány, két kérges tenyerébe fogta az arcát, és dohos csókot nyomott a homlokára. – Mondom, na. Ne bucsálódjál. Itthon kellösz.
A lányt ez nem vigasztalta, de értelmes volt, felfogta a dolgot. A kapualjban állt, onnan figyelte az öreg egyre távolodó, sántikáló alakját. Már nagylány volt, de még mindig nem engedte neki, hogy emberek közé menjen. Csak az erdő felé eresztette szabadon, csak a fák között, a Nyikó partján bóklászhatott, amerre nem jártak a falusiak. Bár Apó nem mondta neki, tudta ő magától is, miért vigyáz rá ennyire: nem akarta, hogy meglássa valami legény, és belészeressen – onnantól kezdve Apó egyedül maradna.
– Maj’ megmondom én nekie, hogy nem hagyom itten a portán egyedül akkor se, ha békötik a fejem – suttogta maga elé, aztán befordult a kapuból, és könnyű léptekkel sietett is vissza a galambokhoz.
Mindeközben Szabó Pista egyre beljebb ért a faluba, néhány forduló után már látta a távolból a Kelemenék csinos házát. Aki gyanakodva ráköszönt, annak szívélyesen kiáltott vissza, közben erősen szorította a gyógyfüveit, és vigyázott a forrásvízre, nehogy kiloccsanjon. Kémlelte az eget is, de csak néhány szarkát látott az erdőszéli tölgyek egyik ágáról a másikra röppenni, a galambok még a ketrecekben pihentek. Szabó Pista odaballagott a keményfából faragott, olajos székelykapuhoz, és kopogott. Eltelt néhány perc, mire kinyílt. Kelemen Gábor állt előtte, egyből be is invitálta a kertbe.
– Hától vannak a jószágok, bátyám – mutatott rögtön az istálló felé. – Az asszon maga mellett tartotta őket a téraszun, de rí a szíve, hogy pusztulnak. Reggölre még egy megdöglött. Nem bírja nézni őket, tudja-e.
Szabó Pista csak bólogatott szaporán, úgy válaszolt. Égtek az ujjai, annyira vágyott rá, hogy segíthessen a beteg galambokon. Amint beléptek a dohos istállóba, azonnal tudta is, mi a fő probléma.
– Friss levegő köll ezeknek – mondta, és szenvedélyesen rázta a mutatóujját.
Nem telt sok időbe, hogy rájöjjön, miért betegek a madarak. Kelemenék istállója párás volt, amit az öreg nem is értett, hiszen a szénának és szalmának se tett jót a nedvesség – éppen úgy a galamboknak sem. Kikezdte a tollaikat, begyulladt tőle a bőrük, kisebesedett, a sebek pedig elfertőződtek. Ezért hullottak el. Szabó Pista gyorsan tudtára is adta a gazdának, amit tudott.
– A keservit neki! – csattant fel Kelemen Gábor, és újra lekapta a fejéről fekete kalapját. – Aszt van-e erre gyógymódja, bátya?
– Monntam: friss levegő. Van otthun kencs, holnap elhozok bélőle, avval békennjük a sebeiket. Híjja a fiát, oszt’ horgyuk ki a jószágot kalyitkában a levegőre!
Úgy is tettek. Kelemen Gábor elszaladt a fiáért, aki, mint tudjuk, éppen otthon töltötte az idejét. Városi léttől való tartózkodásának volt némi köze ahhoz, hogy az édesanyja betegeskedett. Most azonnal ment az apja után, Szabó Pistát tisztelettel köszöntötte, rendesen volt nevelve. Hárman együtt hamar kivitték az udvarra a ketreceket galambostul, mindenestül, letették őket egy terebélyes diófa alá az árnyékba. A helyet Pista választotta ki, mert ott kellemesen járt a késő nyári levegő.
– Huzat se jó nekik, megészi őket a hűs – magyarázta, miközben a tenyereit porolta a nadrágjába. Kitöltötte a vizet, bekeverte a gyógynövényeket az eleségbe, elfogadta a felkínált kupica házi pálinkát, aztán el is köszönt az uraságtól.
Természetesen nem kötötte se a Kelemen Gábor, se a Géza orrára, de feszélyezve érezte magát köztük. Míg cipőorrát bámulva hazafelé baktatott, azon gondolkodott, hogy ha ez a falu egy fa lenne, az emberek pedig mindannyian madarak, akkor a Kelemenék lennének a szalakóták, ő maga pedig bizonyosan valamiféle vadgalamb.
Másnaptól kezdve egy kerek héten át minden áldott nap elment a beteg madarakhoz, és olyan odaadással gondozta őket, mintha tulajdon gyermekei lennének. Etette, itatta az aprójószágot, kezelte a sebeiket, azok pedig egyre jobban lettek. Nem pusztult el több, és ami életben volt, úgy tűnt, mind jobban van. Kelemen Gábor olyannyira hálás volt Szabó Pistának, hogy nem győzte megköszönni a segítségét: bemutatta a feleségének, aki pedig mindenképpen vendégül akarta látni.
– Megfizessük, bátya – lelkendezett az asszony előtt. – Mennyit kér?
Szabó Pista csak a fejét rázta, hogy nem fogad el pénzt, és vendégségbe se jönne.
– Sietni köll nekem haza – szabadkozott –, otthon vár engemet a kisunokám.
– Nocsak, há’ van ottan kisunoka is! Még jobb! – csapott a hátára Kelemen. – Hozza el aztat ide, elkényezteti majd az asszon! Ha magáér nem is, há’ a gyerekér legalább!
Szabó Pista az ujjait tördelte, lesütötte a szemeit, és csak motyogott az orra alatt. Aznap, mikor Kelemenéknek erre a meghívására se igent, se nemet nem mondott, hazafelé kivételesen nem a galambok jártak az eszében, hanem a Géza. Szép szál legény volt az: erős csontú, egészséges, a két zöld szemében ott kiáltozott az egész jövő.
Az öregnek remegett a keze, ahogy belépett a viskó kis kertjébe. A lányt hátul találta: éppen egy nemrég kikelt, pelyhes fiókát tartott a markában, és szelíden beszélt hozzá. Elnézte egy kis ideig, mert nem tudta, megszólaljon-e, vagy inkább hallgasson. Végül néma maradt, de aminek be kellett következnie, be is következett néhány óra múlva, mikor az aprócska házra ráborult az este csöndje.
– Apó – szólította meg a leány halkan az öregembert –, hadd mennök végre kenddel a nagyurakhoz. Meglássa, nem lesz baj!
– Tán’ mán nem is megyök többet. Jók mán azok a gerlék – legyintett Apó.
A lány nem hagyta magát: leült az öregember mellé, és a vállára hajtotta a fejét.
– Tudom ám, mié’ marasztal annyira. Nem akarja kend, hogy vameik úrfi meglássun engemet…
Apó eltolta magától, és egyenesen a két fürkésző, esdeklő szeme közé nézett. Megsimogatta az arcát.
– Tudod-é? – kérdezte tőle ijedten és olyan mélységes fájdalommal a hangjában, hogy talán még a galambok is megérezték odakint a kertben.
– Hát. Apókám, hadd lássun meg engemet bárki, ne féjtsen! Ez az életnek a rendje, nem-é ez? Nem élhetem az életemet itten a kalyibában.
Apó nem tudott mit mondani, csak a fejét vakarta. De honnan tudta a leány…? Igaza volt mindenesetre. Nem zárhatta be őt örökre, hiszen már fiatal nő volt szinte, és az élet akkoriban gyorsan fogyott az emberek alól.
– Legyen ám – bólintott.
Másnap, a reggeli után, valóban ketten indultak el. A lány átvette Apótól a holmikat, de olyan izgatott volt, hogy néhányszor el is ejtette a gyógyfüvekkel tömött kis zsákokat. Szaporán vert a szíve, kendője a vállára csúszott, a szemeivel csak úgy falta a külvilágot. Tetszett neki a poros földút, rácsodálkozott a palotának tűnő házakra, a díszesre munkált kapukra, beszívta a virágok édeskés illatát. Aki csak szembejött vele, azt rendesen megbámulta – de azok is őt. Ránéztek, aztán az öregre, de rögtön utána visszakapták a pillantásukat a lányra. A sokadik ilyen után az elpirult, nem tudta mire vélni ezt a nagy érdeklődést. Tán Apó okkal féltett engem, gondolta, és engedte, hogy az ajkán végigragyogjon a mosoly.
Kelemenék portájától a lélegzete is elakadt: igazi kastélynak tűnt az az ő viskójukhoz képest. Persze szerette ő az otthonukat, de ezt a házat mintha tündérek rajzolták volna. Az uraság nyitotta ki a kaput, köszöntötte Szabó Pistát, aztán a leányra siklott a pillantása. Ugyanolyan elszántan nézte, mint a többi ember a faluban.
– Ez itten az unokám – szólt közbe halkan a Pista, és a szemébe húzta a kalapját.
– Gyüjjenek! – fordult ki az ajtóból Kelemen Gábor, és úgy kellett parancsolnia magának, hogy ne bámulja olyan udvariatlanul a lányt. – Öröm, hogy elgyüttél – mondta neki semmilyen hangon, miközben megindultak hátra, a diófa alá. – Hogy hínnak?
– Jánosik Sára – felelte az halkan, remegve. Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy idegen emberrel beszélt.
– No, Sára, oda köll vinnem tégedet az asszonhoz, rám parancsolt. Van ottan egy kis setemény.
Sára Apóra pillantott, aki rosszallóan ugyan, de bólintott. Még mindig rémület ült a szemeiben, így a lány, hogy megnyugtassa, lopva megérintette elsárgult ingujját. Aztán nem bírt tovább magával: izgatottan megindult Kelemen Gábor után, még a porta galambjait is elfelejtette, pedig valójában azok miatt jöttek.
Kelemenné szokása szerint a teraszon üldögélt karosszékében, a fáradt fa halkan nyögdécselt alatta. Először észre se vette a férjét és a nyomában ballagó Sárát, mert egyre csak az eget kémlelte, várva, hogy feltűnjenek a galambok. Nem tudhatta, hogy Szabó Pista bezárva hagyta őket, mert nem maradt náluk senki se otthon.
Kelemen Gábor megköszörülte a torkát. Úgy tűnt, egy kicsit zavarban van a saját otthonában.
– Mária – szólította meg az asszonyt –, elgyütt a Szabó Pista unokája. Elcsaltam neked ide, hogy kokétáljatok. Sára a neve neki.
Mária lassú mozdulattal fordította a hang irányába a fejét, mintha az összes csontja ellenkezne. Erőtlen mosolyt küldött a férje felé, aztán Sárára pillantott, és ahogyan azt kell, ott is felejtette a tekintetét. Még mindig mosolygott, de a mosoly viaszként szilárdult rá a vonásaira. Újra Gáborra siklott a tekintete, aztán vissza a lányra. Végül egy kicsit feljebb tornázta magát a székben.
– Kisleányom – intett –, üljél le! Nosza, amoda, a lócára.
Sára lehajtott fejjel, feszes léptekkel sietett a lócához, aztán halkan leült, és illedelmesen elrendezte maga körül a szoknyáját. Hirtelen szégyenkezni is elfelejtett, olyan mohón itta magába a Kelemenné ruhájának látványát. Finom kézimunka volt az, színes, élénk, tarka, csodálatosan szép székely hímzésekkel. Alaposan szemügyre vette az asszonyt, de ahhoz nem volt bátorsága, hogy a szemébe nézzen. Látta rajta, hogy valamilyen betegsége van.
Miután Kelemen Gábor csókot nyomott a felesége fehér homlokára, és elindult vissza a diófa alá, Sára és Mária egy darabig csöndesen üldögéltek a teraszon.
– Hát csakugyan a tiétek-é az a szép galambsereg, ami az égre burran mindennap? – szólalt meg végre az asszony.
– Mienké – felelt halkan a lány.
– Nagyapád nagyon ért hozzájuk, ugyé?
– Ért.
– Te is?
– Én is.
Mária az ölébe ejtette a kezeit, és aprót sóhajtott. Abba az irányba fordította a fejét, amerre a saját madarai szoktak pihenni a kalitkában. Most üres volt a helyük, csak a leány ült a korlát alatt a párnázott lócán, amit a Gézával hozatott neki. Nem tudta, mivel oldhatná Sára zavarát, úgyhogy egyszerűen megkérte, hogy meséljen a madaraikról. A múltja nem érdekelte annyira.
– Ó, be szeretem a galambjaimat! – szorította a mellére a kezét az asszony. – Mék a te kedvenced a tiéitekbűl?
Sára úgy érezte, mintha mázsás ólommal lenne bekenve a nyelve. Zavarban volt, a különös érzés megfeszülni kényszerítette izmait. Bizsergett a bőre ettől az ismeretlen, egyszerre izgalmas és rémisztő dologtól, ami a hasában kavargott azóta, hogy elhagyta a kalyibát. Ijesztő volt a világ, de nem bánta meg, hogy elindult felfedezni.
Naponta visszajárt Apóval a Kelemenék portájára, de soha nem a galambok miatt, mindig csak Kelemennével beszélgetett. És egyszer olyan csodát látott ott, amilyet azelőtt még soha. Éppen egy szelet málét tett bátortalanul a tányérjára, mikor a hosszúkás terasz végében alak tűnt fel. Ez más volt, mint Apó vagy a Kelemen Gábor. Mintha nem is ember lett volna, hanem valamiféle égi tünemény, akit az Isten magának rajzolt, és nagylelkűen letette inkább a földre, hogy mindenki más is gyönyörködhessen benne.
Sára döbbenetében még a száját is eltátotta, és mikor a fiú meglátta őt, az is ott felejtette rajta a tekintetét. Csak nézte a lányt, ezt a meglepetést az otthonában, tetőtől talpig végigmérte, aztán a szemei megállapodtak az arcán, és még azután is csak azt tanulmányozta, hogy Sára fülig pirult, és elnézett máshova.
– Édesanyám – szólalt meg a fiú –, itten vagyok.
Mária bizalmas pillantást váltott Gézával, mintha mindketten ugyan arra gondolnának, és ebből a titokból Sárát kihagyták.
– Á, ez itten a fijam – nyújtotta felé a karját, fáradt szemeibe egy kis életet lehelt a büszkeség. Géza megcsókolta a kézfejét. – Ez meg itten a Szabó Pistának az unokája.
Sára összeszedte magát, felállt a lócáról, udvariasan bemutatkozott a legénynek. Úgy érezte, furcsán vibrál a levegő a teraszon, és hirtelen nagyon meleg is lett. Mária rekedten nevetett, és ráparancsolt a fiatalokra, hogy üljenek le.
A lány összehúzta magát, ezt a mozdulatot tökéletesen eltanulta a galamboktól. Géza egyenes háttal feszített mellette, egy-egy pillanat erejéig újra és újra rácsodálkozott Sárára. Kelemenné szította a beszélgetést, igyekezett oldani a feszengést. A lány hálás volt neki a segítségért, mert biztos volt benne, hogy kiült az arcára a zavar. Nagyon vágyott vissza a biztonságos kalyibába, ahol igazán önmaga lehetett, de ugyanakkor akarta ezt a különös, új érzést is, amely pillanatok alatt fészket rakott a mellkasában.
Mire eljött az ideje annak, hogy Apóval elinduljanak haza, már nem volt olyan merev, és tetszett neki, ahogyan a hangja csengett. Úgy találta, hogy olyan hang, amilyen hangja egy leánynak van egy legény mellett. Szabó Pista alaposan meg is lepődött, mikor meglátta őket a lócán. Először ijedt, aztán borús pillantást küldött Kelemenné felé, aki csak mosolygott rá, mint az édes napfény.
– Menni köll – jelentette ki az öreg, és hogy nyomatékosítsa magát, rácsapott a combjára.
Bár nem örült neki, de onnantól kezdve Sára és Géza szinte az egész napot együtt töltötték. Először csak a teraszon Mária őrizete alatt, aztán a kertben sétálva – de az utcára soha nem mentek ki együtt.
Egyik nap, mikor Sára már nagy bátran közlekedett a Kelemenék portáján, mintha saját lányuk lenne (mert bizony eljátszott a gondolattal, hogy milyen jó dolga is lesz neki itt), arra gondolt, meglepi Gézát. Tudta, hol találja: mindig a teraszon várt rá az anyja mellett, ettek egy kis süteményt, ittak egy kis teát, azután sétáltak a kertben, egészen a góré mögé is elmerészkedtek.
A leány a házfalhoz lapulva közeledett a terasz felé, és mikor meghallotta a fiú ismerős hangját, fiatal szíve, melyet addigra körbenőttek a szerelem bimbói, nagyot dobbant.
– Ejj, édesanyám, meddig lesz ez még emígyen?
– Türelem, Géza!
– Be hát olyat kér tűlem kend, hát én nem vagyok ehhez szokva…
– Légy figyelemmel vén anyádra, fijam! Engemet boldoggá teszöl véle. Igazán megteheted értöm. Csak míg az én drága gerléim meggyavulnak.
– De hiszön jók mán azok!
– Géza, a híccázát neki!
– Ejj, édesanyám! Há’ nem tehetek én róula! Hisz’ oly rút az a jány, mint a varkosbéka!
– Vigyázzál a szájadra, te gyerek!
– Úgy van az pedig! Ejj, há’ ikrándok tőüle! Ha meglátnák ezt a várusban, biz’ isten belöknék a szakadíkba…
– Géza…
– Aszt’ azt hiszi magárúl, hogy babbás. Ejj, édesanyám, há még aszt se tuggyuk, honnét szalajtották ezeket! Úgy élnek ottan az erdő szélin, mint a…
– Most mán asztán elíg legyön!
– Nem kendnek köll véle naphosszat együtt múlatni az idejét…
Valami nagyot reccsent, de azt csak Sára hallotta. A Kelemen Géza szavai mentén meghasadt a világ. Többé nem tűnt érdekesnek, izgalmas se volt, egyetlen színtelen, hideg masszává olvadt össze. Az otthon, amely egyetlen nappal ezelőtt még hívogatta Sárát, egy csapásra ellenségessé vált. A mindenség kimutatta a foga fehérjét.
Visszafele is a házfalnak lapult, és olyan nesztelenül surrant ki a kapun, ahogy a galambok járták táncukat a levegőben. Aztán az arcába húzta a kendőjét, és futásnak eredt. Nem törődött senkivel: átfurakodott egy csapat mosni induló asszony között, majdnem elgázolta egy öreg szekeres, többen is utánakiáltottak, hogy mégis mit képzel magáról. Csak a viskónál állt meg. Ott bezárta magára az ajtót, és míg szaporán nyelte az állott levegőt, kigondolta, hogy keres valamit, amiben látja magát. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen még soha nem látta magát. Félt a találkozástól, de a kíváncsisága annál nagyobb volt. Ha csakugyan egy béka testében lakik, akkor joga van tudni.
Átkutatta az egész kalyibát, de tükörre sehol sem lelt. Akkor megértette, hogy hiába keres. Aki nem akarta, hogy az emberekkel találkozzon, minden bizonnyal azt sem akarta, hogy önmagával találkozzon. Megsemmisülve ballagott ki a kertbe, két markával erősen szorította a ruháját, úgy remegtek az ujjai. Elnézte az ütött-kopott deszkák mögött tollászkodó, kuporgó kis galambokat, aztán eltolta a reteszt, és óvatosan kivette egyiküket. Így kénytelenek voltak lenyugodni az idegei, a galambhoz nem nyúlhatott zaklatottan. Magához húzta, simogatta a fejét, csókot is hintett rá. Fekete, egyre terjedő folt volt a lelkében a gondolat, hogy őt ezek szerint soha senki nem akarja majd csókolni. A szerelem rózsatövisei szúrni, fojtogatni kezdték a szívét.
– Aszt hittem, gerle vagyon én is. Oszt’ kiderűtt, hogy béka – súgta a galambnak, és elsírta magát.
Szabó Pista így talált rá. Ott ült a ketrec tövében a kertben, körbeölelte az erdőszéli hűvös levegő, két vállán megült az alkonyat. A dúc hasa üresen kongott, a madársereg, mint sok-sok fekete kis csillag, úgy ragadt az égre. Az öreg felnyalábolta az összetört lányt a földről, bevitte a kalyibába, lefektette az ágyába, de egy szót se szólt. Ismerte már az emberi sors minden mélységét, és tudta jól, hogy az egyetlen orvos, aki mindent gyógyít, az idő. Tüzet gyújtott, letelepedett mellé, és míg pattogva csevegtek a lángok, némán figyelte az unokáját. Arra gondolt, milyen jó, hogy életben van, mert hiszen nem múlott sokon, hogy ő maga egyedül maradjon a világon.
Mintha a sors, aki – amint tudjuk – egyszer jót, egyszer rosszat szór az ember ölébe, kihallgatta volna, mit tanácskozik magában azon az estén. Nemsokára nagy tél jött, és ahogy tovább állt, vitte magával az Apót is. Hangtalanul tűnt el, csak Sára siratta, mindennap kijárt hozzá az erdő szélére, gondozta a sírját. Aztán teltek-múltak a hónapok, évekké folytak össze, kitavaszodott, nyár jött, ősz és tél, egymás után, újra és újra. Sára egyedül élt, nem járt az emberek közé, az emberek pedig nem jártak hozzá, még a Kelemenék se keresték, talán el is felejtették valamennyire. Sára körül egyre több és több lett a galamb: a madarai szépek, kövérek, egészségesek voltak, az egész falu gyönyörködött bennük.
Egyszer aztán felbolydult a környék. Furcsa kórság lopakodott a házak között. Az a hír járta, hogy Kelemenné már nem csak béna, hanem nagyon beteg is. Nem sokra rá a férje is elkapta, sőt, a Géza szintúgy. Mire ez Sára tudomására jutott, már mindhárman a föld alatt pihentek. Nem csak Kelemenék pusztultak el, hanem szinte az egész falu. Elhasználódott idősek, életerős fiatalemberek, várandós asszonyok, kisgyerekek – a himlő senkit sem kímélt, mindenkit learatott, aki az útjába került. Egyetlenegy lakó volt a Nyikó partján, akire nem tette a kezét: Jánosik Sára. Azt hihetnénk, azért, mert nem járt az emberek közé. Pedig nem ez volt az oka. Hanem mikor a himlő egy álmos, őszi hajnalon bekopogott a kis kalyiba nyikorgó ajtaján, és a leány készséggel kinyitotta neki, felismerték egymást.
Ők ketten keserves évekkel ezelőtt már megküzdöttek abban a kis hegyi faluban. Bár a kórság magával rántani a másvilágra a lányt nem tudta, a harc nyomát az arcán mégis otthagyta. Megrágta a homlokát, a szemeit, belemélyesztette a karmait az állába, az orrába. Megrémült tőle, hogy ott állt előtte, életben. Nem bántotta. Szedte inkább a sátorfáját, és elillant, olyan váratlanul, mint ahogyan megjelent.
De addigra már csak keveseket hagyott életben. Attól kezdve csupán maréknyi ember lakta a falut. Az is mind csúf, sebhelyes arcú lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése