Így gondolták ők is, mindketten, és ezt tudták is egymásról, mégse mondták ki soha. Nem volt értelme. Ha úgyis tudják, minek? Gábor és Andris, ezek voltak ők. Először szomszédok, utána legjobb barátok. Golyókat gurítottak, gyíkok után futottak a macskaköves utcán, kislányok haját húzogatták, botokkal kardoztak, ebihalakat kergettek az árokban. Aztán nagyobbak lettek, és iskolába kellett menniük.
Mindkettőnek megvolt a saját véleménye az iskoláról: a hűvös, árnyékos, fás illatú helyről, ahová a nagyobbak kézen fogva vezették a kisebbeket.
– Tetszeni fog nekünk – mondta Gábor, miközben életükben először tették meg az utat az iskoláig.
Neked, gondolta magában Andris. Hunyorgott a szemébe tűző napfénytől, körülötte kavargott a földút pora és túlérett gyümölcsök szagát fújta az orrába a szél.
Néhány óra múlva kiderült, hogy igaza volt: Gábor azonnal otthon érezte magát az iskolapadban, úgy illett oda, mint borsó a héjába. Andrisnak meg olyan érzése lett, mintha ketrecbe zárták volna, de egy szót se szólt. Engedelmesen ült a barátja mellett, először egy napig, aztán másnap is, a hét hátralevő részében végig, a következő héten is, végül egy, és még egy hónapig, egészen az első tanév végéig. Ezt is együtt csinálták, együtt tanultak meg írni és olvasni, számolni, néhány dolgot a természetről és a történelemről. Az uzsonna mellett utóbbi volt az egyetlen, ami miatt Andris úgy érezte, van értelme az iskolai mindennapoknak - királyok, hősök, megvívott és megnyert háborúk, ezek tetszettek neki.
– Én máshogy csináltam volna – magyarázta Gábornak, mikor az otthonról hozott rétest majszolták az iskola melletti öreg diófa alatt.
– Én sehogy se csináltam volna – csámcsogta Gábor. Körbepillantott, behúzta a nyakát, és lenyalta a szája sarkából a mákot. – A háború hülyeség.
A két nyolcéves sok mindenben egyetértett, de ebben soha. Együtt értek, a gyereklelkük egybeforrt, segítették, támogatták, cukkolták és védték egymást. Kijárták az első, a második, a harmadik osztályt, és mikor Andris válla kificamodott negyedikben, Gábor ott gubbasztott esténként az ágya mellett, hogy átadja neki, amit aznap tanultak.
– Nem érdekel ez a sok vers – lökte félre a papírköteget Andris. Felszisszent, mikor megsajdultak a csontjai.
– Szóljak anyukádnak, hogy fáj a vállad? – kérdezte Gábor. Nagylelkűen eltekintett a ténytől, hogy ez a nyurga fiú az előbb vette semmibe Petőfi legszebb verseit.
Andris ajkai remegtek az éles fájdalomtól, de összeszorította a fogait, és hősiesen tűrt, mint egy igazi férfi.
– Nem kell – préselte ki magából. – Tudja. Inkább olvasd fel, hogy mi volt törin.
Mire a fiúk tizenöt évesek lettek, Gábor összesen kilencszer lett osztályelső, Andris pedig ötször bukott meg majdnem, és kétszer törte el a karját, miközben más fiúkkal verekedett az udvaron. Az első alkalommal elájult a fájdalomtól: sokkal, sokkal rosszabb volt, mint a ficam. A földön feküdt, és míg el nem fehéredett körülötte a világ, levegő után kapkodva bámulta a diófa kopasz ágain keresztül a felhős eget. Gábor hívta a tanárnőt, aki elküldött egy gyereket, hogy fusson, és szóljon a doktornak meg Andris szüleinek. Mikor másodjára szerzett törést (ugyanott), a maró érzés már ismerős volt neki, nem érte annyira váratlanul.
– Mindjárt itt az orvos. – Gábor akkor is ott volt vele: segített neki leülni a fal tövébe, és a hófehér arcát legyezte, míg meg nem érkezett a segítség.
Andris kereste a tekintetében a szemrehányást, és nyugodtan ájult el, mikor nem találta. Csak órák múlva tért magához a saját ágyában, az ismerős illatú házban, amit az otthonának hívott. Egy szót sem szólt, pedig a szája száraz volt a szomjúságtól, az ablakba akasztott függönyön keresztül pedig forróság ömlött a szobába. Egyedül akart lenni, igazából élvezte, ahogy a tompa érzékei lassan újra kiélesednek. A fájdalom a csontjában, a paplan tapintása az ujjai alatt, az izzó nyári levegő, a bőrét csiklandozó izzadságcseppek. Ez volt az ő valósága, és hirtelen nagyon vágyni kezdett rá, hogy gyorsan meggyógyuljon. Legutóbb három hónapba telt, mire összeforrtak a csontjai - bízott benne, hogy ahogyan a teste emlékezett a fájdalomra, ugyan úgy emlékezett arra is, hogyan kell meggyógyulnia.
Míg Andris a szobában feküdt és az ágyat nyomta, Gábor helyette is ott volt az iskolában. Úgy érezte, sosem tud betelni ezzel a hellyel. Minél többet tudott, annál ostobábbnak érezte magát, és annál inkább szomjazott még többre.
– Mintha kabát lenne, ami pontosan illik rám – magyarázta egyszer Andrisnak. – Ilyen nekem az irodalom. – Andris erre csak a szemeit forgatta, és egy lapos kővel ötöt kacsázott a bányatavon.
Gábor nem haragudott rá, amiért nem érti meg őt, mert ő meg Andrist nem értette soha. Számára a verekedés, a történelem, a háborúk, mindezek mintha idegen nyelvű iratok lettek volna, olyan nyelven íródva, amit túl keménynek és hidegnek érzett ahhoz, hogy megtanulja. Nem beszélte ezt a nyelvet, és nem is akarta. Valószínűleg senkit nem engedett volna közel magához, aki csak ezen a nyelven értett, de Andris más volt, vele előbb volt közös a lelke, minthogy megtanultak volna beszélni. Ők egyszerűen összetartoztak, mint a zsák meg a foltja.
Andris karja végül kicsivel kevesebb, mint három hónap alatt gyógyult meg, de az orvos megtiltotta neki, hogy még két hónapig bármilyen nehéz fizikai munkát végezzen.
– El fogok pusztulni az unalomtól – panaszkodott Gábornak. Nyár legvége volt, egy málnabokor mellett ültek, Andris elnyúlva a fűben, Gábor egy könyvvel az ölében. Olyan magasan voltak a domboldalon, hogy látszott a Balaton.
– Apám mindig azt mondja, hogy aki unatkozik, az meg is érdemli – felelte a fiú, és közben nem nézett fel az olvasásból.
Egyikük sem sejtette, hogy ez a nyár végi, hosszú délután volt az egyik utolsó alkalom, mikor unatkoztak. Előfordult még ezután is néhányszor: ősszel, mikor zuhogott az eső egész nap és még az állatoknak se volt kedve kibújni az istállóból, aztán télen, mikor térdig érő hó esett, keményre fagyott, és megállt az élet néhány napra. De aztán eljött a tavasz, és valami megváltozott. Virágoztak a fák, kizöldült a mező az utca végén, visszatértek a fecskék - az emberek mégis feszültek voltak, az arcukon megnyúltak a barázdák. Láthatatlan, sötét felhők gyűltek a kék égen. Mindenki magába fordult kicsit, sutyorogtak egymással, mintha a mondandójuk túl súlyos lenne, vagy égetné a szájukat.
Gábor már azelőtt tudta, mielőtt Andris, pedig Andrist jobban izgatta, mint Gábort. Éppen ezért nem mondta neki.
– Azt mondják, háború lesz – bökte ki Andris.
Gábor megigazította az ingnyakát.
– Tudom – felelte.
– Ennyi? Téged nem is érdekel?
– Dehogynem. Ha háború lesz, mind meghalunk.
– Jaj, de hülye vagy. Dehogyis.
Gábor most az egyik gombja után nyúlt, és azzal babrált. Ha nem írt, muszáj volt lefoglalnia valamivel az ujjait. Főleg akkor, ha ideges lett.
– Mit gondolsz, miről szól a háború? Emberek ölik egymást a hatalomért.
Andris zsebre vágta a kezeit.
– Agyadra ment a sok vers, Gábor. Nem is értesz a háborúkhoz.
– Jobban értek hozzájuk, mint te. És amúgy meg, nem kell ahhoz érteni valamihez, hogy tudjam, hogy rossz dolog. Mi jó van abban, hogy civileket fegyverfogásra kényszerítenek?
– Tudtam, hogy ez a bajod! Félsz a behívótól.
– Nem félek tőle – ellenkezett Gábor. Lassan ingatta ide-oda a fejét, ahogy egyre magasabbra baktattak egymás mellett a domboldalon. Mögöttük éppen lebukott a nap, fáradtsárga fénnyel kente be a somogyi falut, az otthonukat. – Én az értelmetlenségtől félek. Attól, hogy értelmetlenül haljak meg.
– Az életedet áldozni a hazádért? Ez nem értelmetlen halál.
Gábor megtorpant, szembefordult Andrissal.
– Az életedet áldozni? Andris, hallod te magad? A háború nem a hősködésről szól, hanem az utcán heverő oszladozó holttestekről, pestisről, éhezésről, bujkálásról és tömegsírokról, amikben névtelen halottak tucatjai fekszenek. Névtelen halottak – ismételte, és közben a barátja két szeme közé bámult. – Kettőnk közül én olvasok regényeket, és mégis te élsz álomvilágban.
Andris állán megfeszültek az izmok.
– Akkor? Te mit akarsz az élettől? A könyveid fölé görnyedve szeretnél megöregedni?
– Többet tehetek a hazámért élve, mint holtan. Itt nőttünk fel, Andris. Ennek a földnek szüksége van ránk. Én nem akarok háborút.
– Senki nem akarja a háborút, de ezt sajnos nem az olyan emberek döntik el, mint mi. Azt mondod, a földnek szüksége van ránk: hát pont ezért kell megvédenünk.
– Máshogy is meg lehet védeni.
Andris közelebb lépett Gáborhoz, szinte összeért az orruk hegye.
– Tudod, hogy a szép szó és az erőszak nem fér meg együtt. Egy világban, amiben fegyverropogás ordít, elvész a hangod. Az embereket nem lehet cikkekkel meg versekkel vigasztalni, mikor bombák robbannak a házuk mellett. Olyankor katonákra van szükségük, akik megvédik őket.
Gábor széttárta a karjait, az aranyló napfény egyenesen beletűzött a szemeibe, és ahol ráömlött a testére, ott bizsergett tőle a bőre.
– Vagy olyanokra, akik elmagyarázzák nekik a dolgokat, és nem maradnak ostobák, mint te. Intellektuális emberekre, akik a saját nyelvükön beszélnek, és tudják, mi játszódik le a hatalmi körökben, ahol az életük fölött döntenek nap mint nap. – Gábor rácsapott a saját mellkasára. – Ezzel érsz valamit. Így tudsz tenni az országodért. A legjobb védekezés a megelőzés. Ételt kell adni az emberek lelkének, és tudást.
– Fogalmam sincsen, miért lesz jó egy vérző kisgyereknek, ha a férfi, aki agyonlőhetné azt, aki bántotta, a kezébe nyom egy írást a hatalmi körökről.
Gábor lépett egyet hátra. Leeresztette a vállait, és a zsebébe süllyesztette a kezeit.
– Lehet, hogy nincs értelme tovább vitatkozni erről.
– Lehet.
Aznap megváltozott a kapcsolatuk. Az átjárót, ami addig légüres tér volt kettejük között és szabadon mozogtak benne, eltömte valami: a kimondott gondolataik. És ahogy ők egymáshoz, úgy lett más a levegő is, napról napra. Nem kellett hozzá sok idő, hogy kirobbanjon a háború, tőlük nyugatra. Birodalmak csatároztak egymással, és nem volt mit tenni, megfogták a kis országok grabancát, aztán berántották őket is - ha akarták, ha nem.
Többé nem volt idő gyerekes dolgokra. Kabátbélésbe varrt ékszerek csörögtek, hosszú sorok álltak a kifosztott boltok előtt, férfiak suvickoltak puskákat a forró napon, a nők meg a konyhapénzből maradt filléreket számolgatták az asztalon. Mindenki szegény vagy szegényebb lett, egy csapásra.
Szinte azonnal megjött a behívó is: nem várták, de számítottak rá. Gábort alkalmasnak találta az orvos, Andrist nem.
– A karja. Nem mehet sorkatonának, csak rádiózni vagy konyhára – magyarázta, miközben a csontokat tapogatta a válla közelében. Megveregette a hátát, és halk hangon hozzátette: – Szerencsés fickó.
Mikor ezt Andris elmondta otthon, az anyja sírva fakadt örömében. Ettől olyan ideges lett, hogy szó nélkül kitrappolt a házból, és meg se állt a domboldalig, ahonnan el lehetett látni egészen a Balatonig. Innen volt a legszebb a kilátás egész Somogyban. Letelepedett, és várta Gábort. Nem beszéltek mostanában egymással, de tudta, hogy jönni fog. És jött is. Aztán hangtalanul ültek egymás mellett legalább egy óráig, felhúzott térdekkel és összekulcsolt kezekkel.
– Téged hova hívtak be? – kérdezte egyszer csak Gábor.
– Keletre – felelte Andris. – Téged?
– Nyugatra.
Andris a barátjára nézett.
– Onnan viszik őket a frontra. Miért pont oda? Neked semmi keresnivalód ott. – Mikor Gábor nem válaszolt, csak megvonta a vállát, Andris újra a távolba meredt. – Mikor mész?
– Holnap hajnalban.
Andris tűnődött egy darabig, aztán megint a barátjára pillantott.
– Van kedved berúgni?
Gábort annyira meglepte az ajánlat, hogy elnevette magát, de fájt neki a nevetés, mintha késszúrást kapott volna a hasába.
– Miért is ne?
Gáborékhoz mentek, mert történetesen éppen egyik szülője se volt otthon, de azt ő maga se tudta pontosan, hogy miért. Befurakodtak a kamrába, ahol csak úgy terjengett a szalonna és a sajt érett illata. Szürreális volt az egész, a veszni indulók tompa jókedvével, beletörődően emelték le a polcról a kannát. Először Andris húzta meg, aztán Gábor. Nem voltak hozzászokva az alkoholhoz, úgyhogy Gábor nemsokára szédülni kezdett, a kamra falai és az egész világ cseppfolyóssá vált számára. Andris figyelt magára: két kortynál többet nem ivott.
– Utálom a piát – motyogta Gábor, mikor fájni kezdett a gyomra a bortól. Már csak félig volt magánál.
– Gyere, segítek. – Andris az egyik kezével átkarolta a derekát, a másikkal meg felhúzta a földről, és míg magában azon imádkozott, hogy még mindig legyen üres a ház, átvonszolta Gábort a saját szobájába. Szerencséjük volt, továbbra is csak ketten voltak. Andris leterítette Gábort az ágyra. – Hol a behívód? – kérdezte tőle, és körbefuttatta a tekintetét a berendezésen.
– A pokolban – felelte Gábor orrhangon. – Jó mélyen.
Andris megcsóválta a fejét. Odalépett az íróasztalhoz: az alátolt széken ott feküdt egy gyűrött kabát, a zsebében azonnal megtalálta a borítékot, rajta a címzéssel. Megtapogatta a saját zsebét, abban meg ott lapult az övé.
– Mit csinálsz? – Gábor megemelte a fejét, és hunyorogva próbálta kivenni Andris mozdulatait. Hullámzott vele a szoba, úgyhogy nagyot nyögve visszaesett a párnára.
– Kíváncsi vagyok, a tiéd mit ír – magyarázta Andris. Néhány pillanatig zörgött a papírokkal, aztán visszahajtogatta és a helyükre tette őket. – Semmi különös. Ugyan azt, mint az enyém. – Abban a pillanatban, hogy befejezte a mondatot, Gábor a padlóra hányt. Andris megint a fejét csóválta, és darabos mozdulatokkal az ajtó felé indult. Néha megremegett a szája sarka. – Fúj. Akkor én megyek. Holnap hajnalra józanodj ki, a vonatig mehetünk együtt. Na szia.
Gábor előbb józanodott ki, mint ahogy a hajnal feljött volna. Három óra múlva az ágy sarkában ült gyertyafénynél, a homlokát masszírozta, és gyűjtötte az erejét, hogy elolvassa a behívón, pontosan hova is kell indulnia napkeltekor. Végül kivette a borítékot a kabátzsebéből, és akkor látta meg, hogy Andris véletlenül összecserélte a leveleket. Kibontotta a barátja nevére szóló behívót, mellette talált egy orvosi igazolást és egy füzetszélről letépett szedett-vedett üzenetet Andris ronda kézírásával.
Neked nem jó a csont a karodban, nem mehetsz a frontra. Rádiózás vagy üzemi konyha, döntsd el. És éld túl. Aztán meg vegyél el egy csinos lányt, csinálj valami újságot, és írj az embereknek. Így fogalmazok, ilyen hülyén, mint te: etesd meg a somogyiak lelkét. Kellesz ennek a helynek. Éljél itt helyettem is. Lehet, hogy egyszer még találkozunk. Ha más nem, majd valamelyik novelládban. Andris
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése