A hatalom irdatlan terhe

/SOROZATAJÁNLÓ/

 „Legtöbben a tróntól pusztán tekintélyt, dicsőséget, és a korlátlan hatalom mámorát várják.
Pedig egészen mást ad. A határtalan félelem józanságát.”
(részlet a sorozatból)

Tizenhetedik század, egy távoli dinasztia, és három háború. Meg végtelen, uralkodásért folytatott testvérharc, száműzetés, fegyvergyártás, politikai ármánykodás, cselszövések, gyilkosságok – és a sürgető érzés, hogy aki győztesként (és élve) akar kikerülni a játszmákból, annak mindig egy gondolattal a másik előtt kell járnia. Ha summázni kellene, azt mondanám, többnyire erről szól életem egyik legjobb sorozata. Téged is érdekel?

Igen? Akkor is, ha azt mondom, hogy egy 2015-ös koreai történelmi drámáról van szó?

Elkeserítő alaptapasztalatom, hogy mikor szóba kerül, mennyire szeretem a sorozatoknak ezt a hazánkban rendhagyó műfaját, az emberek úgy bámulnak rám, ahogy az egzotikus kisállatokra szoktak. Lehet persze gagyinak, furának, viccesnek és lassúnak tartani a koreai kosztümös drámákat, mégis, az évek során számomra valódi komfortműfajjá nőtték ki magukat – többek között pontosan azért, mert szöges ellentétei annak a felgyorsult, erkölcsileg olcsó, felvizezett világnak, amiben élünk.

    Tény, hogy első blikkre különösnek hathatnak, hiszen annyira eltérnek attól, amihez hozzá vagyunk szokva (nyugati és európai sorozatok), de ha félre tesszük az előítéleteinket és adunk nekik egy esélyt, garantáltan elvarázsolnak. És persze nem csak elvarázsolnak: tanítanak, alakítanak, szájbarágás nélkül, irreális erkölcsi dilemmákon keresztül ejtenek az ölünkbe olyan tanulságokat, amiket aztán magunkkal vihetünk és beépíthetünk a 21. századi kis életünkbe, mert univerzális, korszakoktól független igazsággal bírnak. (Egyetlen hátrányuk, hogy rendszerint felbukkan bennük egy jóslat, ám mindig hanyagolható módon, maga a történet egyáltalán nem arról szól, és hamar ki is kopik a cselekményből. Szóval túlélhető.)

Lássuk hát!

Hwajung / Splendid Politics

- not your average series -

A dráma címe, amit be szeretnék mutatni, magyarul (szerencsétlenül és pontatlanul) A fény hercegnője, holott hercegnőről ugyan valóban, fényről azonban csak átvitt értelemben van benne szó. Az eredeti elnevezés, „hwa-jung” (»vádzsong«), fényes/fénylő politikát jelent koreaiul, méghozzá pici cinikus éllel. A sztori egyik fő motívuma ugyanis az, hogy milyen „ragyogó” cselekhez és ármányokhoz képesek folyamodni az emberek, ha a hatalom megszerzéséről van szó. De erről majd egy kicsit később.

TÖRTÉNELMI HÁTTÉR

Csoszon korabeli ábrázolása

Bizony, merthogy az is van, méghozzá bőven.

    A cselekmény a koreai történelem 17. századának nagyjából 39 évét öleli fel. A félszigetet akkoriban még nem Koreának hívták, hanem az évszázadok múlásával rendszeresen új nevet kapott, mindig annak függvényében, éppen melyik dinasztia uralta – a Hwajungot tekintve ez a meglehetősen hosszú életű (1392-1897) Csoszon-dinasztia.

    Tizennegyedik uralkodója, Szondzso 1608-ban bekövetkezett hirtelen halála után (innen indul a cselekmény) ágyasától született fia, az uralkodásra termett Gwanghae került a trónra, akit tehetséges, ugyanakkor ellentmondásos királyként tartottak számon. Mivel a sorozat rendezője úgy nyilatkozott, a Hwajung egy faction, vagyis tények és képzelet szerelemgyermeke, nem szeretném részletes történelmi adalékokkal elspoilerezni a sztorit – úgyhogy csak annyit még, hogy Gwanghae-t Indzso és Hjodzsong királyok követték, és egyikük sem a két szép szeméért került a trónra. Politikai ketrecharcok, árulás, puccs és vérfürdők. Minden mennyiségben.

    Mivel a szomszédos, egymással ellenséges csinek és mingek háborúja pont ezekben az években eszkalálódott, és Csoszon szerencsétlenségére pontosan a frontvonal kellős közepén helyezkedett el, mindhárom király vállára elképzelhetetlen teherrel nehezedett az ország és a nép sorsa, amit mindannyian a saját eszközeikkel és módszereikkel igyekeztek orvosolni, több-kevesebb sikerrel.

    Anélkül, hogy bármilyen nagyobb „poént” is lelőnék, azt hiszem, ennyit árulhatok el abból, milyen hiteles történelmi eseményeken nyugszik a forgatókönyv. (Egyébként a koreai történelmi drámák legtöbbjének van egy ilyen „megtörtént lába”, ami köré a cselekmény fiction részét építik – én ezt kifejezetten szeretem, számomra rengeteget ad a nézői élményhez, szeretek utánaolvasni az eseményeknek, szóval még tanulok is.)

    Na de még mielőtt bárki is azt hinné, hogy egy unalmas, száraz dokumentumfilmet igyekszem épp ehetőre sózni, hadd mondjam el, hogy a Hwajung ötven része pontosan attól olyan nézhető a legelsőtől egészen a legutolsóig, hogy ott van benne a fiction. Nem mintha maga a történelmi háttér ne lenne egyébként is körömlerágósan izgalmas, a forgatókönyvíró, amit csak lehetett, kiszínezett, amellett, hogy a tények végig szépen megmaradtak, mint az egész storyline gerince.

    A fenti bevezető és ezen kitekintő után pedig lássuk, miért nőttek annyira a szívemhez a koreai történelmi drámák, köztük az aktuális kedvencem!

ROMANTIKA, DE TÉNYLEG

A szerelem egy létező dolog ezekben a sorozatokban. Úgy értem, tényleg. Lé-te-ző. Nem az a hús-vér vágyak vezérelte, testi, önmagából kifordított, groteszk változat, amit ma szerelemnek mernek nevezni, hanem a valódi, türelmes, gyöngéd, másikat mindenféle értelemben önmaga elé helyező, védelmező szerelem. Amibe bele lehet kapaszkodni. És megtart.

    Egy olyan világban, amiben a fiatalok konkrétan pornóirodalmon és -filmeken nőnek fel, egy zacskó tésztát is csak mellekkel lehet eladni, és a zenék többsége másról sem szól, mint egy éjszakás kalandokról, ez valódi felüdülés. Ezekben a sorozatokban a szerelmespárok megismerik és a szó szoros értelmében szeretik egymást, a kapcsolatuk nem az ágyban kezdődik, sőt, még csak nem is ott végződik. A történelmi doramákból abszolút kihagyják a szexjeleneteket (legalábbis azokból, amiket én eddig láttam), csókok is csak elvétve fordulnak elő. És mégis – pontosan emiatt –, higgyétek el, összehasonlíthatatlanul többet tesznek le az asztalra a romantika égisze alatt, mint mondjuk egy Szex és NewYork vagy Született feleségek.
    Arról nem is beszélve, milyen egészségesen vannak bemutatva a természetes, önazonos nemi szerepek! A sokunk levesébe beleköpő woke és sokszínű társai messzire elkerülik ezeket a sorozatokat. Nőies női, és férfias férfikarakterek szerepelnek bennük. Rendben, oké, rendszerint adott egy női főszereplő, akinek férfi ruhában kell élnie egy darabig valamilyen rá leselkedő veszély miatt, de aztán leveti az álruháját (amit, amint írtam, nem azért viselt, mert női testbe született férfinek érzi magát – az akkori Koreában ez egyébként is elképzelhetetlen volt, az embereknek kicsit komolyabb problémáik voltak, mint a mai jóléti társadalmainkban).

ÉRTHETŐEN (és izgalmasan) BEMUTATOTT POLITIKA

Jeongmyeong, a női főszereplő

Számomra a Hwajungnak két nagy tanulsága volt.

    Az egyik, hogy a hatalomnak, ha megfelelő kézbe kerül, szinonimája a felelősség. Ehhez kapcsolódik, hogy a trón kihozza az emberből azt, ami a szíve mélyén van: ha jóra igyekvő, akkor a jót – ám mivel a képességek végesek, ez pedig egy végtelenül gonosz világ, egy jóra törekvő személy előbb-utóbb szükségszerűen összeroppan a súly alatt, amit a trón, a hatalom, és a vele járó felelősség jelent. Ha azonban az uralkodó rossz, és csak az uralkodás mámora érdekli, meg hogy mindenki úgy táncoljon, ahogy ő fütyül, akkor a gerinctelenségnek, aljasságnak és romlottságnak, amit a hatalom kihoz belőle, nincsen határa. A rendező irreálisan csúcsra járatta az „a cél szentesíti az eszközt” parafrázist, és sikeresen, több sorson keresztül is szemléltette, hogy mi lesz egy romlott világban azzal, aki megálljt parancsol az eszközeinek, és mi azzal, aki szabadjára engedi őket.

    A bemutatott uralkodói életutakat egyébként számomra elképesztően megrendítő volt végig nézni, a három királykarakter viselt meg leginkább, közülük is az egyik, aki miatt – bevallom őszintén – négy napig sírtam. Konkrétan el kellett gyászolnom, annyira igazságtalannak tartottam azt, ami vele történt. Karaktereket (a sajátjaimon kívül) amúgy ennyire még egyszer sem éreztem közel magamhoz, mint ebben a drámában. Szívfacsaró, és nagyon realisztikus élmény volt. (Innen is köszönöm a traumát.)

    Mindezek mellett soha, semmilyen tankönyvből, dokumentumfilmből vagy tanórán nem tanultam még annyit a politika mibenlétéről, mint a Hwajungból. Értelmet nyertek végre a játszmázások, a frakciók tagolódása, a hatás-ellenhatás törvénye. Megértettem, milyen nagyhatalmak között ujjlenyomatnyi országként pengeélen egyensúlyozni a túlélésért (kortárs párhuzam)… És már azt is tudom, hogy a politika egyik legfőbb szabálya nem más, mint hogy mindig egy lépéssel az ellenfél előtt kell járni. A macskaegér játékokból az kerül ki győztesen, aki előbb tökélyre tudja fejleszteni ezen képességét. Általában.

    Ja, és a politika egyáltalán nem a bizalomról szól, hanem érdekekről és arról, ki tudja jobban és erősebben sarokba szorítani a másikat. Az nyer, akinek ez megy. Általában. Mert ugye az is tény, hogy egy biztos van ebben a világban, méghozzá az, hogy semmi sem biztos.

A SZEREPLŐKKEL EGYÜTT VÁLTOZUNK

Csodálatos karakterfejlődéseknek lehettek szemtanúi, ha belekezdetek a Hwajungba!

    Velem háromszor is előfordult, hogy akit eleinte utáltam, később egészen a szívemhez nőtt, sőt, olyan is volt, hogy akit kezdetben bele tudtam volna fojtani egy kanál vízbe, néhány résszel később az volt, akinek a tetteivel és indítékaival akkor és ott leginkább azonosulni tudtam. Ez egy kicsit rémisztő felismerés volt, de azért elég érdekes is.
    Ami a részeket illeti, egy-egy epizód nagyjából 60 perces, és mindegyikben történik valami, aminek következtében a cselekmény kicsit vagy nagyon más irányt vesz. És minden egyes résznek függővége van. Szerintem ez a koreai rendezők/forgatókönyvírók nagy zsenialitása, mert (ezt tapasztalatból tudom) úgy alakítani egy megszabott időtartamú epizódot (fejezetet), hogy minden klappoljon és még a cliffhanger is befigyeljen, nem egyszerű feladat. De nekik sikerült. Talán igaz lehet a mondás: „Bármilyen jó is vagy valamiben, tudd, hogy egy ázsiai ötéves sokkal jobb nálad.”

MINDIG VAN VÉGTANULSÁG

A két nagy summa egyikét fentebb már említettem – lássuk, mi a másik, ami olyannyira kicsúcsosodik a cselekmény végére, hogy az utolsó epizódban el is hangzik (nyilván más szavakkal). Nyugi, ez a végkifejletet tekintve nem lesz spoiler!

    Sötét, romlott, gonosz világban élünk. Hiába aratunk győzelmet a jó oldalán, az örömünk, míg itt vagyunk, csak átmeneti lehet: amint sikerül kiszaggatni egy gaznövényt, máris új sarjad a helyén. Az igazság, jogosság, a fény ritka kincsek, és sokszor úgy tűnik, a terjedő sötétség sokkal nagyobb erővel bír, mint a világosság – és mégis megéri küzdeni ellene. Bármilyen törékenynek és múlónak is tűnik az igazság ebben a romlott világkorszakban, megéri az oldalán harcolni, mert eljön majd egy kor, amiben a fény egyszer és mindenkorra legyőzi a sötétséget.
    Ez a Hwajung zanzája.

Meg tudnám mondani, melyik volt az a pont, mikor ez a sorozat úgy igazán belopta magát a szívembe, de akkor gigantikusat spoilereznék, úgyhogy magamban tartom. Viszont attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy a Hwajungot magammal viszem, mert adott valami olyat, amit nem szeretnék elfelejteni. És nem is fogok.

Ha kedvet kaptál, IDE KATTINTVA eléred a sorozat részeit.